„Olyan, mint egy régi japán metszet” – mondta, amikor 1986 őszén egy rajzórán a tanári asztalra kihelyezett faág alapján készített ceruzarajzomat nézte. Büszkén húztam ki magam. „Persze pont annyira van közel a japán metszetekhez, mint Kiotó Szenteshez” – tette hozzá. Egy pillanatra meghökkentem. Mi ez? Kigúnyol a tanárom? De aztán ránéztem és megértettem, hogy nem erről van szó. Egyrészt tényleg így gondolta, másrészt megláttam azt a semmihez sem hasonlítható tekintetet. A szeretet, a bölcsesség és az irónia keverékét az arcán. Egy jó tanár nemcsak szavakkal tanít, hanem akár a tekintetével is. Erzsi tudta ezt. Úgy volt tökéletes pedagógus, hogy mindenben ellentéte volt annak, ahogy az általános iskolában megszoktuk, milyen egy tanár. Csak ült az asztalánál, fáradtnak tűnt, lassan beszélt, a szeme félig csukva volt. Aztán mondott valamit, csak úgy mellékesen, és mindenki felkapta a fejét. Egy adat, egy megjegyzés, egy személyre szabott kérdés. Azonnal kiderült, hogy figyel.
Csak két évig volt rajz, az is egy héten egyszer. Pár hónap után mégis kiderült, hogy mindenkiről tud mindent, ami számít. Ilyen intenzív figyelmet addig nem tapasztaltam. Rajztanárként közel negyven év alatt nagyjából 3500 diák ment át a kezei alatt a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban. Drámatanárként vagy magyartanárként ennél jóval kevesebb. De a drámai tagozaton úgy volt kitalálva a rendszer, nagyon okosan, hogy irodalmat és színházat osztályonként más-más tanártól tanultunk, de rajzot és művészettörténetet csak tőle. Így nincs olyan volt drámais, akinek ne lenne személyes emléke róla. A többségünkről még évtizedek múlva is tudta, mi ellen lázadt, kibe volt szerelmes, miért volt csalódott vagy boldog. Csak mi nem tudtunk róla szinte semmit.
Terjengett a pletyka, hogy büntetésből van itt. Valami rossz fát tett a tűzre, ezért száműzték Szentesre. A lényeget azonban nem ismertük. Nem tudtuk, hogy neki is volt négy olyan éve az életében, mint amit ő és a tagozat adott nekünk. Nem tudtuk, hogy 1971–1975 között kora egyik legfontosabb magyar színházi társulatának, Paál István szegedi Egyetemi Színpadának volt vezető színésznője. Nem tudtuk, hogy egy vers miatt megkísérelték kisiklatni az egész életét. Pedig végig ezt az alapvető, sorsfordító tapasztalatát osztotta meg velünk anélkül, hogy beszélt volna róla.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
