Nekrológ

Az utolsó európai filmcsillag

Film

Alain Delon (1935–2024)

Van egy jelenet Henri Verneuil 1963-ban készült Alvilági melódia (Mélodie en sous-sol) című filmjében. Nyitott tetejű tűzpiros sportkocsi halad kényelmesen a Croisette-en, Cannes-ban. Jobbra a tenger, balra a méregdrága szállodák, a volán mögött Alain Delon. Az egyik szállodából épp kilép egy bikinis nő, persze, hisz’ karnyújtásnyira a tenger, csak át kell vágnia a kijelölt gyalogátkelőhelyen, oly szép, lehetne akár manöken is. Rámosolyog az elsuhanó autóban bámészkodó, csinos fiúra, ő pedig mosolyogva visszainteget. A kép gyönyörű… és módfelett ironikus, tulajdonképpen egy karikatúra.

Bár a celluloidszalag, s különösen mindaz, amit rögzítenek rá (rögzítettek valaha is) romlandó, romlandóbb, mint a málna vagy a hal, mégis ez marad meg Alain Delonból. Ez a kép. Mert valójában mind megveszünk azért, ami elveszendő, s imádjuk a legtöbbet, ami széthull.

Ráadásul a képen minden hamis, a hős öltönyének utolsó cérnaszála, az autó, alkalmasint még a napsütés is (gondoljunk csak az eredeti címre). Delon valójában csóró bűnöző, nemrég két évet húzott le a sitten, 27 éves, munkája nincs, a szülei nyakán él, akik ezt napi rendszerességgel az orra alá dörgölik. „Szerencséjére” korábbi cellatársa egy igazi nehézfiú (Jean Gabin, ki más?) épp nekivág a nagy bulinak, kirabolni a Palm Beach kaszinót, a Riviéra e híres műintézményét (áll ma is, lehet még próbálkozni).

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”