Filmnyelvi kísérletnek vélhetné ezt a 82 percet a néző, ha nem tudná, amit tud. Egy önkorlátozó, „dogmás” kunsztnak, amikor az ambiciózus filmrendező még csinál valami bravúrstiklit, mielőtt elhúz Amerikába szuperprodukciót dirigálni. Milyen eredeti: filmet készíteni egy taxi belső terében, picike HD-kamerával. A dráma nem is a szemünk előtt zajlik, be van az építve a párbeszédekbe. És persze dokumentumfilmnek álcázva: az nagyon menő, gondolhatná a néző, ha nem tudná, amit tud. De tudja.
Tudja, hogy ezt a filmet egy filmezéstől húsz (20!) évre eltiltott rendező, Jafar Panahi készíti. Amatőr körülmények között, semmi költségvetésből, vélhetőleg szívességi alapon. És egy térben játszódó, párbeszédekből egész világot megmutatni képes minimálfilmje csak mellékesen, és visszafogott eleganciával reflektál a filmművészvilág esztétikai ügyeskedéseinek súlytalanságára – mindjárt az elején leleplezve saját eszközeit. Áldokumentumfilmje éppen ettől a gesztustól válik dokumentumértékűvé, a filmezés lehetetlenségének dokumentumává – s épp ezen keresztül jelenik meg benne az iráni, az iszlám fanatikus értelmezésén alapuló totalitárius elnyomó rendszer embertelensége. Baromira nem vicces az az egyébként Monty Pythonéknak való helyzet, amikor a virágárus ügyvédnő mesél a taxisofőr filmrendezőnek korábbi szereplőjéről, aki éhségsztrájkol a börtönben, ahová azért csukták, mert nő létére röplabdameccsre szeretett volna menni. És attól a szintén abszurd szövegtől is megáll a kés a levegőben, amit Panahi filmesnek készülő kiskamasz unokahúga olvas fel.
Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány
