Film

Apu vagy anyu?

  • 2015. augusztus 16.

Film

Van az az általában könnyes melodrámák alapanyagaként hasznosítható helyzet, amelyben a válófélben lévő szülők harcolnak egymással gyerekükért. A gyengébb idegzetű, ám mélyebben érző fél sokat szenved, a gyerek meg fölfedezi, hogy anyja/apja is esendő ember.

Ezt az archetipikus helyzetet, ill. ordas klisét állítja a feje tetejére ez a francia vígjáték. Itt a jómódú, sikeres és kiegyensúlyozott szülők a legnagyobb békességben válnának külön, viszont, különböző okoknál fogva, egyikük sem óhajtaná a továbbiakban gondját viselni a három neveletlen kis- és nagykamasznak. Az eszközökben egyre kevésbé válogató páros azért tesz meg mindent, hogy mihamarabb elidegenítse magától a teherré vált kölköket. Mindketten megragadnak minden alkalmat, hogy nyilvánosan leégessék, megszégyenítsék, kiröhögtessék a srácokat.

Lehetne a film átütően humoros, ha bevállalná a minden szülőben felébredő, egészen természetes érzésre való reflexiót, miszerint „mit képzel ez a kis hülye”, és merne kissé kevésbé korrekten és veszélymentesen viccelődni a szülő-gyerek viszony zavarba ejtő ambivalenciáján. Ám itt biztonsági játék folyik, ártatlan csipkelődés. A papa rozoga viskóba költözteti kényelmes villához szokott utódait, míg a mama részegen randalírozik lánya házibuliján, ilyesmi. Vannak jobb és gyengébb poénok, jól kitalált és erőltetett jelenetek, de ez az egyetlen impulzus, a gyerekek kiutálása lökdösi előre az amúgy kiszámíthatóan csordogáló, másfél óráig sem tartó, mégis túl hosszúra nyúló történetet – amelynek végkimenetele egyetlen pillanatig sem kétséges.

Forgalmazza az ADS Service

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.