Kisvártatva persze nagyon is harsányan tört ki belőlük a derű, jellemzően akkor, amikor a helyzet odáig fajult, mintha két-két termetes majom cipelt volna elébük egy-egy hatalmas tükröt, hogy nézzétek meg magatokat, szamarak, akarom mondani, majmok. Természetesen ilyesmiről szó sem volt, hiszen a majmok nem cipelnek magukkal tükröket, pláne nehezebbeket nem; sőt az igazat megvallva, a ruházkodás már-már rigid elutasítása majomrészről gyakorlatilag a zsebtükrök rendeltetés-szerű használatát is lehetetlenné teszi – nemcsak napjainkban, hanem már akkor is így volt ez, amikor Sztupával és Trochéval a nagy felismerés megesett: naptár szerint a hetvenes évek végén. Nevezettek akkoriban a GYSEV-nél, közönséges nevén a „gyesevnél”, miszerint a Győr–Sopron–Ebenfurti Vasúton teljesítettek szolgálatot, mert hisz’ Sztupa és Troché élete egy folytonos szolgálat, az cáfolhatatlan. A huszadik század hetvenes éveinek végén Magyarországról nyugatra mászkálni már nem volt éppen teljességgel lehetetlen, de mindennapi rendszerességgel azért elég nagy szónak számított, lehetett ezt-azt hozni például; éledezni kezdett akkoriban a magánexport, meg hasonlók. Ha volt az embernek valami pénzmagja, lehetett úgynevezett nyugati cuccokat vételezni, hisz’ a mindennapos mozgásnak hála, nem volt semmi ügymeneti gond. Az emlékezés ködéből hirtelen az ajakír ugrik elő, azzal szédítették az itthoni csajokat, de nem az volt az igazán érdekes, hanem a séta a boltig. Ebenfurt a legnagyobb jóindulattal sem a világ közepe, de van egy szép kastélya, annak meg egy szép parkja, már akkor is voltak üzletei, s mindig kicsit jobb volt az idő, mint itthon. Patyolatfehérre vakolt, hosszú és meggyőzően egyszerű állomásépületétől remek séta esett a boltig, s onnan a parkig, ahol még a padok is kényelmesebbek voltak. S amikor Sztupa és Troché kicsomagolták a maguk fürt banánját, tényleg még a nap is kisütött. Egyenként úgy másfél kiló, tömték magukba, halkan sírtak és vinnyogva röhögtek – minden áldott délben. E magatartás persze emberszabású barátainkkal szemben nem volt politikailag korrektnek mondható, de mifelénk a helyes viselkedés pont oly ritka volt, mint a banán, ami Ebenfurtban szinte a fán termett. Tévé.
Pénteken (14-én) délelőtt az HBO Tim Burton Nagy halával húz bele a zavarosba, de aki Albert Finney-t nem szereti, azt csípje meg a fekete kánya. Este kilenctől a Film Mánia elindít egy idei brit sorozatot a kosztümös-királyos szórásból, címe: Az új világ. Csajok, hajrá: A szürke ötven árnyalatába tartó csákesz játszik benne: Jamie Dornan, aki a Hajszában is helytelenkedett. Egy régi kedves emlék, a Foglalkozása: riporter Jackkel este nyolckor a Cinemaxon, s még egy friss kosztümös széria, az AXN nyolc negyvenkor belefog az évad közepin kettéfűrészelt, ám gátlástalanul romantikus Outlanderbe, amiben az a helyzet, hogy a nőci a II. világháború befejeztével nekidől egy sziklának, s hopp, a skót felföldön zúzza már a vadak között pár száz évvel korábban, angol létére. Ármány és szerelem, tájfestészet és szoknyafesztivál, konkrétan az Inverness és vidéke tárgykörben. Tényleg épp csak a Nessie nem kavar benne.
Vasárnap A tehetséges Mr. Ripley intézkedik este kilenctől, bár ha annyira tehetséges lenne, nyilván nem a Universal Channelen tenné. Truffa tán legcikibb marhasága, a 451 Fahrenheit megy délután a Cinemaxon, az m1 meg továbbra is éjjel adja Menzelt, jó okkal: a Mesés férfiak kurblival az életmű csúcsaitól elég messze elhelyezkedő kísérlet. A nap hőse viszont, mint mindig, a jó Phil Davis, aki ezúttal a Dunán véteti észre magát este kilenc után valami Még egy év c. 2010-es izében.
Kedden ugyanekkor, ugyanitt Paul Newman rázza a bokrot, ha értik, mire gondolok. Csak semmi tévé!
