Amikor Sztupa és Troché kimentek a Batthyány térre, szép nyári nap volt, ráadásul hétvége, egymás sarkára hágtak a népek. Turisták fotózkodtak a Dunával és az Országházzal a háttérben, horgászbotos férfiak és gyerekek szálltak le a villamosokról, s a folyópart felé tartva megpróbáltak átkelni a forgalmas alsó rakparton. Az ABC-áruház délig még nyitva tartott, cekkeres asszonyságok egész sora vette arra az irányt, a 11-es buszról pedig egy egész úttörőcsapat zúdult le, s igyekezett sivalkodva a HÉV-hez - bizonyára a Rám-szakadékhoz mentek kirándulni, hiszen bakancsot viseltek és hátizsák volt rajtuk. Az túlzás, hogy úgy kellett átvágniuk a tömegen, de azért nem számítottak efféle zsibvásárra. Teodolit volt náluk és többféle mérőrúd is, ahogy feljöttek az aluljáróból, úgy festettek, mint bohém geodéták maroknyi csapata - volt három segítségük is, ők cipelték az eszközöket (Mráz, Lutyi és Domák, mind Kese emberei Csepelről, legutoljára akkor találkoztunk velük, amikor megfújták a vasgyári Lenin-szobrot a Szoborparkból - ám ez csak évekkel később lesz esedékes). Tényleg úgy néztek ki, mint az igazi figuránsok. Sztupa valahol a Bem rakpart belső oldalán állította fel, feltűnően gondos szintezéssel a teodolitot, míg a szerencsétlenek a külső oldalon futkostak ide-oda a mérőlécekkel. Troché vegyült a téren, de míg a keletnémet turistalányoktól tudakolta, hogy mennek-e a Balatonra, fél szemmel figyelt rájuk is, nem ment olyan messze, hogy ne tudott volna azonnal közbeavatkozni, ha történik valami váratlan. Persze nem történt, a járókelők az illőnél is egy fokkal nagyobb tiszteletet mutattak a hétvégén is dolgozó mérnök úr és asszisztenciája felé, teret adtak nekik, de az udvariasság határain belül meg is bámulták őket. Mi aligha udvariasan bámuljuk a televíziót, majd kiesik inkább a szemünk.
Szombaton (19-én) délután negyed ötkor a Duna tévé egy 1950-es fekete-fehér westernnel, az Ördögszorossal és egy elfelejtett sztárral, Robert Taylorral tör a közszolgálat csúcsaira. Ilyenkor mindig elgondolkodik az ember, hogy tényleg olyan nagy baj volt-e, hogy a komcsi oly bőszen negligálta ezt a szakágat. Ha mégis arra jutnánk, hogy igen, baj volt, nos, az sem az Ördögszoros dicsérete. A csatorna éjjel egy elhasznált múzeumi darabbal is jön, nekünk afféle kötelező gyakorlat említeni, de a 23.35-kor kezdődőRagyogást már látta az öreganyám is. Este nyolckor, aki akar, átszökhet a Zone Romanticára, csak ne felejtse el letagadni az ismerősök előtt: a Virágot Algernonnak című híres giccset adják, a zsenivé varázsolt retardáltról: örömmel jelentjük, a kísérletezést azóta sem adta fel az ember, elég csak körülnéznünk. Éjjel a Filmmúzeumon az emberiség nagy alaptörténeteinek egyike: a kezdő író és a haladó prosti románca, ezúttal Barbra Streisanddal és George Segallal 1970-ből: A bagoly és a cicababa 0.50-kor.
Vasárnap tovább hajózunk a giccsek óceánján, illetve a Dunán olyan őskövületekhez, mint az este nyolckor kezdődő 1940-es Waterloo Bridge. Éjfél előtt itt kezdik el nyomatni Emir Kusturica nagyralátó szélhámossága, az Underground hatrészes tévéváltozatát is.
Hétfőn két okból is megnézhetnénk a Cinemaxon 18.40-kor A Mississippi szirénjét. Az egyik, hogy ne kelljen mindig azt mondanom, hogy visszatért a komcsi, és megint adásszünet van, a másik meg az, hogy személyesen győződjünk meg arról, mekkorát perecelt a nagy Truffa Amerikában. Egyik sem hangzik túl meggyőzőnek.
Kedden ellenben tényleg nem, nem.
Szerdán a Cinemax 21.35-től játssza a Hollywoodi lidércnyomást - sokan szeretik a Coen testvéreket. De a vagányok inkább belehúznak az éjszakába: 0.50-től a Filmmúzeumon A burzsoázia diszkrét bája, fél kettőtől pedig a ViaSat3-on Cogburn, a békebíró, A félszemű seriff újabb sztorija, mondhatni folytatása, hisz' hat évvel később készült (de ugyancsak John Wayne-nel).
Csütörtök az MGM napja: A könnyűlovasság támadása (13.55); A dicsőség ösvényei (18.20) és éjfél előtt a Sabata (jobb helyeken: Hé, barátom, itt van Sabata!).
A jobb helyeken nem tévéznek.
