Hegedűs Péternek az a három dokumentumfilmje, amelyet van szerencsénk ismerni, valójában egy nevelődési regény három fejezete. Bennük az alkotó mondhatni a szemünk előtt válik felnőtté. Azzal nem vádolhatjuk, hogy elsiette a dolgot: Az én Amerikám készítése közben lett 33 éves.
A Magyarországon nevelkedett, majd a rendszerváltáskor még gyerekként Ausztráliába települt rendező 1999-ben, A Nagyapák és forradalmakban saját nagyapját faggatta a múltjáról, elsősorban az 1956-ban játszott szerepéről; a szembesítésnek történelmi súlyt adott, hogy a nagyapa nem más, mint Hegedűs András, az ország akkori miniszterelnöke. Az Örökség: Egy halász története a 2000-es tiszai ciánszennyezést vizsgálja, hasonlóképp elkötelezetten, személyes érintettséggel. Félreértés ne essék, a ciánt nem a családja hívta be, hanem egy ausztrál vállalat, de a naiv és lelkes fiatalember ezt úgy interpretálta, hogy az egyik hazája okozott kárt a másiknak. Hegedűs most ugyanezzel a naiv lelkesedéssel veti utána magát az amerikai álomnak. Persze árnyékra vetődik, de ez nem is olyan nagy baj. Az én Amerikámnak az USA csak a fedőneve, mert a készítője alanyi dokumentumfilmesként megint csak önmagát kergeti, és ezúttal utol is éri.
De előtte még kapunk egy kicsit közhelyes, felületes képet arról, mit képviselt Amerika egy általános iskolás gyereknek a nyolcvanas évek Magyarországán. Ez a gyermek kedves animációs betétekben tűnik fel újra meg újra a vásznon - jellemző módon akkor is, amikor a hős, akit megjelenít, már huszonéves. A hollywoodi akciómozik világmegmentő imázsán aztán olyan dolgok ütnek léket, mint az iraki háború (nincsenek is tömegpusztító fegyverek, ezek csak az olajra mentek) vagy valamelyik héja kiszivárgott tervezete a körkörös hadviselésről. És működésbe lép az alkotó régi reflexe: na, akkor én most odamegyek, hogy a saját szememmel lássam, milyen az igazi Amerika (gettó Los Angelesben), mi okozta a gazdasági válságot (séta a Wall Streeten). Ez volna a dramaturgiai vezetőfonál: minél több helyre elutazni, aztán majd csak lesz valami.
Hol lesz, hol nem lesz. A helyszínek sokaságából kikövetkeztethetően sűrűn kellett csattognia a vágóollónak, de a másfél órás film így is túl hosszú és gyengén szerkesztett. A legérdemlegesebb, amit megtudunk Amerikáról, hogy a felnőtté válás fontos lépcsője Svarci kormányzó rajongójából Obama-fanná válni. Kell még hozzá két szerető szülő, akiknek van türelmük kivárni, amíg a fiúnak benő a feje lágya, kell hozzá a tapasztalat és a szembesülés a felelősséggel. Jópofa dolog a világ különböző részein megkérdezni az utca emberét, hogy mit üzen az amerikai elnöknek, de amikor egy szomáliai menekülttábor lakói ezt véresen komolyan veszik, az már nem annyira vicces. És ha a kétségbeesettek csodavárása mellé odatesszük a realitást, mondjuk egy iraki veterán és barátai vélekedését a lehetőségek és a szolidaritás határairól, akkor a kétdimenziós rajzfilm egyszerre ijesztően bonyolult és többrétű lesz. Távolról sem érdektelen annak a mégoly személyes útnak a lefegyverzően őszinte dokumentálása, amely Andy Vajna lábától, a kissámlitól a felelősségvállalásig vezet.
Forgalmazza a Vertigo Media
