Sztupa és Troché a lejtő legaljáról néztek felfelé, s egyáltalán nem érezték biztatónak, amit láttak. A gyerekek egyforma vagy egymáshoz különösen hasonló, lentről meglehetősen koszlottnak tűnő ruhát viseltek, és vártak. Volt, aki sírt közülük, de a többi, a többség csak nézett hidegen; a sírás sem hallatszott messzire, szinte semeddig sem, inkább a csend vitte ott a szót. Járókelők már rég nem jártak arra, csak Sztupa és Troché álltak szemben a gyerekekkel; ők az utca aljában, azok a tetején, felettük már csak a sötétlő égbolt, oldalt meg a házak néztek ostobán, hogy mi van itt. A csalóka mozdulatlanság sem nyugtatta meg Sztupát és Trochét, tudták, hogy tenniük kell valamit, nem is tétováztak. Megfordították az utcát. De teljesen, ahogy mondani szokták, száznyolcvan fokban. Ám hiába. Most ők álltak fenn a lejtő tetején, s lent az álltukban is türelmetlenek, a robbanásra azonnal késznek mutatkozó aprónép, szürke ingecskékben, lyukas tornacipőkben, cájgnadrágban - a mélységtől, a lenézéstől semmivel nem kevésbé félelmetesen, fenyegetőbben. Pedig odalent is sírtak közülük néhányan. Az út megfordítása tehát nem jött be, gondolta Sztupa, s tovább morfondírozott, hogy mit tehetnének még, elkerülni az elkerülhetetlent. Troché azonban felhagyott a gondolkodással, az arcán hirtelen megrándult egy izom, mint valami torz kacsintási kísérlet, jöjjön, aminek jönnie kell. De még nem jött, csak a feszültség nőtt, nem lehetett tudni, hogy mire várnak odalent: vannak-e vezetőik, akik adnak majd valamiféle jelet esetleg? Álltak, mint a cövek, de úgy tűnt, mintha toporzékolnának, mintha valaki verne mögöttük egy istentelenül nagy és hangos dobot. Valójában csend volt, Troché oldalra nézett, Sztupa sem bírja már sokáig cérnával, jöjjön már, aminek jönnie kell! Kezdjük már, a cudar istenit! S menjen, akinek el kell mennie, mint nekünk tévézni.
Pénteken (26-án) este fél tíz után a Cinemax adja a Twin Peaks tök béndzsa moziepizódját Tűz, jöjj velem! címmel, asszem' ebben ment egy öregemberben végződő élére vasalt nadrágszár egy fél óráig az elején. Az ilyeneknek meglehetős rajongótáboruk van, úgyhogy nem is szidnám nagyon, bár szerintem hót ciki volt. Dettó a veteránok nagy találkozója közel másfél órával később a Film Cafén: az Atlantic City, a nagy Louis Malle rendezte, és emlékeim szerint Burt Lancaster meg Kirk Douglas adják benne a nyuggerállományú sipistákat. Szerepel benne a gengszterkorzó is, magyarul, ha Friscóban játszódna, csengetne a villamos. Akinek van pénze, fizessen be az HBO-ra, mert háromnegyed tizenegytől Dominic Purcell és Walton Goggins zúzzák ott a Szalmakutyákban.
Szombaton az ifjú Catherine Deneuve szédít az 1964-es Cherbourgi esernyőkben kilenc után a Dunán, de én már több mint egy órája elutaztam az MGM-ről: Irány Svédország (na, hallod, holnap Eb-döntő!).
Vasárnap Oldás és kötés: Latinovits keresi a gyökereit szintén kilenc után a Dunán. A gyökér meg Ajtay Andor tán, de nem esküszöm meg rá. Az MGM-en Mária szerelmei tíz után, rendezte a nagy Koncsalovszkij, aki valójában a kis Mihalkov.
Hétfőn a Róma a betevő Fellini a Film Mánián, de lesz a világ legnagyobb bukása, A mennyország kapuja is az MGM szokott westernnapján, amiben már a legelején hidegre tesznek egy Kovácsot, bár tót az istenadta.
Kedden nem, nem.
Szerdán a dán Tetovált lány a ViaSat3-on fél tíz előtt, az első rész.
Csütörtökön a hideg észak után jön a forró dél, Lángoló Mississippi este tíz után az MGM-en, régi barátunk, a dél nagy énekese, Alan Parker megzenésítésében, Willem Dafoe és Gene Hackman felléptével. Apropó: Hackman, hullanak a Get Shorty szereplői: Gandolfini, Farina, mondhatom, nem helyes ez így. Bírtuk nagyon őket. A tévét meg nem annyira.
