A testhelyzetek számossága és a testnyílások variálása ellenére a nő mintha ott se lenne: zavarja valami, inkább nézi, megfigyeli a partnert, mintsem kapcsolatban van vele, nem is tud kielégülni. Az együttlét ezen fázisát drámai hanghatások közepette abszolváló férfi tehát bűntudatosan kézimunkázik, de aztán inkább dohányoznak, majd alszanak. Mindez már-már természettudományos részletességgel bemutatva. Csak a narrátor hiányzik, aki elmagyarázza, hogy a homo sapiens éppen mit és hogyan.
Később viszont már kizárólag magyarázatok következnek, amelyek, nem kevésbé aprólékosan, azt tárgyalják, hogy mitől véli magát boldogtalannak az alkalmi páros két tagja. A férfi ukrán emigráns, frusztrációja az identitásvesztésből és a sikertelen művészi törekvésekből ered. A nappal tisztes tanítónőként dolgozó nő viszont kiüresedett életéről próbál megfeledkezni esténként, mindig más karjaiban. Sírnak is, meg kiabálnak, elrohannak, visszajönnek, és még az eső is szakadni kezd.
A rendező nyilván sok Bergman-filmet látott, csak nem értett meg egyet se. A kérdés ugyanis, hogy ez a két módfelett szenvedni látszó fiatal ember esetleg maga mennyiben felelős saját zátonyra futó életéért, s hogy netán nem nekik maguknak kéne-e változtatniuk a szenvelgő önfelmentésen alapuló életvitelen, még csak fel sem merül, minden célozgatás nagyobb összefüggésekre reménytelenül privát nyafogás marad.
Az Anjou Lafayette bemutatója
