tévésmaci

Mordulj, bolha!

  • tévésmaci
  • 2013. szeptember 29.

Film

Amikor Sztupa és Troché bolyongásaik során elérkeztek a városba, ahol csak villamosok jártak, szemük sem rebbent. Azt hitték, tudnak mindent, hisz ők is olvasnak bédekkereket, s a lapok kis színes hírein is általában rajta tartják a szemüket. Hallottak ők már eleget a messzi városról, ahol csak villamosok járnak, s különben is, mit nekik; bérkocsit, vagyis taxit nem használnak, a busz zajos, környezetszennyező és büdös kívül-belül, a troli tipikus komcsi vircsaft, s a nagyvárosok zöme földrajzilag nincsen olyan helyzetben, hogy hajójáratokkal oldja meg lakói és vendégei boldogulását.

A villamos még úgy is rendben lévőnek tűnt Sztupa és Troché szemében, hogy tudván tudták, az egyszólamúságuk úgyszólván ténykérdés. Magyarán nincsenek metrók vagy magasvasutak, nincsenek siklók vagy kéregvasutak, sehol egy fogaskerekű, libegőt vagy HÉV-et pedig elképzelni sem nagyon érdemes - ez mind benne volt az útikönyvekben. Csak a jó öreg vilga klasszik, ez a mosolygós pofájú szörnyeteg szántja fel a belvárost és a kerületeket. A hálózat maga a város, ahova nem megy el a villamos, az már a határ, a gyepű, a senki földje, amin túl már idegen világok következnek, melyeket jobb nem is ismerni. Jobb lenne, hisz mindenki ismeri őket, lévén a villamosos város lakói szintén olvasnak bédekkereket, ott is megjelennek a lapok, telis-tele kis színesekkel, amelyek megbokrosodott autóbuszokról, kutyafejű taxisofőrökről, végtelenített pályán szálló, földet alig is érő repülőgépekről adnak feszt híreket. Sztupának - miután megbarátkozott a vágányok állandó látványával - először ez tűnt fel. Mintha e hírek kicsit borongósabbra lettek volna hangszerelve, mint amilyet a tartalmuk megkívánt volna. Az még nem világégés, ha az autóbusz is megpróbál csengetni álmában, holott ilyet nyilván csak a villamosnak szabad. Kicsit sok volt e hírekben a jelző, a komor szín. S ha már színeknél tartunk, jegyezzük meg, hogy a városban pirosak voltak a villamosok, vagyis piros-fehérek, ami mondjuk egy pestin sárga, az volt piros, s ami fehér, az szintén fehér. Szóval egyáltalán nem voltak különös villamosok, hacsak annyiban nem, hogy volt köztük anyavillamos, apavillamos meg gyerekvillamosok, akik ha felnőttek, folytatván anyáik, apáik útját, rendes villamosok lettek: embervillamosok. Tévé?

Pénteken (30-án) mondhatnám azt is, hogy maradunk a villamosoknál, mert a Moszkva tér című filmet adja esti negyed tizenegytől a főtévé, de nincsen összefüggés. Volt délután a Film Mánián Hegedűs a háztetőn, nyolckor pedig a Nevada Smith című, okkal ismeretlen 1966-os westernt nyomta a Cinemax, Steve McQueen és Karl Malden főszereplésével.

Szombaton Robert Redford A cinkos című filmjét adja főműsoridőben az m1, fél tizenkettő előtt meg a Trainspottingot a Cinemax. Redford filmje a Lincoln-merényletben vádolt panzionistáról, illetve ifjú védőjéről szól, illedelmesen.

Vasárnap belefuthatunk megint a Duna Tv Gaál István-sorozatába, ami szerfelett helyes praxis, bár ezek a művek valszeg kikönyvtárazhatók a nagy fene digitalizált médiatérből, így az sem elveszett ember, aki vasárnap esténként táncolni jár. A Cinemax este nyolctól Anne Parillaud-t lépteti fel az Algériai napokban, aki pedig tíz előtt átkapcsol az MGM-re, rájöhet, hogy a miszficc régen mást jelentett, mint ma, noha a Kallódó emberek cím simán elment volna a valaha jól indított, ám hamar kifújt brit sorozatnak is. Még jóformán el sem múlt napjaink hőse, Michel Gondry Anne Parillaud után fut be a Cinemaxra a Buli a buszon című tavalyi magánszámával.

Hétfőn az Én, Anna című filmben késő este a Cinemaxon egymással játszik az öreg és a fiatal Éva Delektorszkája: Hayley Atwell és Charlotte Rampling (a Restlessből).

Szerdán talán még lesz egy Cry-baby valahol, de én inkább azt mondanám, hogy szóra sem érdemes az egész, s akkor járnak el helyesen, ha hagyják a tévézést, s megnézik a mondott Restlesst, ami pedig semmi különös, csak egy kis második világháborús limonádé, mégis ezerszer többet ér az egész rádióújságnál.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.