tévésmaci

Mordulj, bolha!

  • tévésmaci
  • 2013. szeptember 29.

Film

Amikor Sztupa és Troché bolyongásaik során elérkeztek a városba, ahol csak villamosok jártak, szemük sem rebbent. Azt hitték, tudnak mindent, hisz ők is olvasnak bédekkereket, s a lapok kis színes hírein is általában rajta tartják a szemüket. Hallottak ők már eleget a messzi városról, ahol csak villamosok járnak, s különben is, mit nekik; bérkocsit, vagyis taxit nem használnak, a busz zajos, környezetszennyező és büdös kívül-belül, a troli tipikus komcsi vircsaft, s a nagyvárosok zöme földrajzilag nincsen olyan helyzetben, hogy hajójáratokkal oldja meg lakói és vendégei boldogulását.

A villamos még úgy is rendben lévőnek tűnt Sztupa és Troché szemében, hogy tudván tudták, az egyszólamúságuk úgyszólván ténykérdés. Magyarán nincsenek metrók vagy magasvasutak, nincsenek siklók vagy kéregvasutak, sehol egy fogaskerekű, libegőt vagy HÉV-et pedig elképzelni sem nagyon érdemes - ez mind benne volt az útikönyvekben. Csak a jó öreg vilga klasszik, ez a mosolygós pofájú szörnyeteg szántja fel a belvárost és a kerületeket. A hálózat maga a város, ahova nem megy el a villamos, az már a határ, a gyepű, a senki földje, amin túl már idegen világok következnek, melyeket jobb nem is ismerni. Jobb lenne, hisz mindenki ismeri őket, lévén a villamosos város lakói szintén olvasnak bédekkereket, ott is megjelennek a lapok, telis-tele kis színesekkel, amelyek megbokrosodott autóbuszokról, kutyafejű taxisofőrökről, végtelenített pályán szálló, földet alig is érő repülőgépekről adnak feszt híreket. Sztupának - miután megbarátkozott a vágányok állandó látványával - először ez tűnt fel. Mintha e hírek kicsit borongósabbra lettek volna hangszerelve, mint amilyet a tartalmuk megkívánt volna. Az még nem világégés, ha az autóbusz is megpróbál csengetni álmában, holott ilyet nyilván csak a villamosnak szabad. Kicsit sok volt e hírekben a jelző, a komor szín. S ha már színeknél tartunk, jegyezzük meg, hogy a városban pirosak voltak a villamosok, vagyis piros-fehérek, ami mondjuk egy pestin sárga, az volt piros, s ami fehér, az szintén fehér. Szóval egyáltalán nem voltak különös villamosok, hacsak annyiban nem, hogy volt köztük anyavillamos, apavillamos meg gyerekvillamosok, akik ha felnőttek, folytatván anyáik, apáik útját, rendes villamosok lettek: embervillamosok. Tévé?

Pénteken (30-án) mondhatnám azt is, hogy maradunk a villamosoknál, mert a Moszkva tér című filmet adja esti negyed tizenegytől a főtévé, de nincsen összefüggés. Volt délután a Film Mánián Hegedűs a háztetőn, nyolckor pedig a Nevada Smith című, okkal ismeretlen 1966-os westernt nyomta a Cinemax, Steve McQueen és Karl Malden főszereplésével.

Szombaton Robert Redford A cinkos című filmjét adja főműsoridőben az m1, fél tizenkettő előtt meg a Trainspottingot a Cinemax. Redford filmje a Lincoln-merényletben vádolt panzionistáról, illetve ifjú védőjéről szól, illedelmesen.

Vasárnap belefuthatunk megint a Duna Tv Gaál István-sorozatába, ami szerfelett helyes praxis, bár ezek a művek valszeg kikönyvtárazhatók a nagy fene digitalizált médiatérből, így az sem elveszett ember, aki vasárnap esténként táncolni jár. A Cinemax este nyolctól Anne Parillaud-t lépteti fel az Algériai napokban, aki pedig tíz előtt átkapcsol az MGM-re, rájöhet, hogy a miszficc régen mást jelentett, mint ma, noha a Kallódó emberek cím simán elment volna a valaha jól indított, ám hamar kifújt brit sorozatnak is. Még jóformán el sem múlt napjaink hőse, Michel Gondry Anne Parillaud után fut be a Cinemaxra a Buli a buszon című tavalyi magánszámával.

Hétfőn az Én, Anna című filmben késő este a Cinemaxon egymással játszik az öreg és a fiatal Éva Delektorszkája: Hayley Atwell és Charlotte Rampling (a Restlessből).

Szerdán talán még lesz egy Cry-baby valahol, de én inkább azt mondanám, hogy szóra sem érdemes az egész, s akkor járnak el helyesen, ha hagyják a tévézést, s megnézik a mondott Restlesst, ami pedig semmi különös, csak egy kis második világháborús limonádé, mégis ezerszer többet ér az egész rádióújságnál.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.