| ||
magyarnarancs.hu: Mivel szabadúszó vagy, sosem voltál az itthon megszokott színészi élethelyzetben: amikor egy társulat tagjaként évről évre egyre nagyobb szerepeket osztanak rád a fejlődéseddel párhuzamosan. Ez nem hiányzik?
Stork Natasa: Lehet, hogy itthon még megszokottnak számít egy adott társulathoz tartozni, de az én generációmra már inkább a szabadúszó létforma jellemző. Egyre kevesebbeknek adatik meg az a biztonság, hogy állandó társulatban dolgozzanak. Néhány éve Magyarországon is elkezdett átalakulni a színházi szisztéma, és ennek a folyamatnak a kellős közepén találtam magam. Tulajdonképpen nem én választottam a szabadúszó létformát, hanem az engem, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy élvezem. A biztonság mindig kötöttséggel jár, a szabadság viszont nagyon kockázatos. Én most az utóbbit élem, és ha van is bennem hiányérzet, az nem a társulati léttel vagy a „mainstream” színházzal kapcsolatos. Örülnék, ha több lenne az inspiráló találkozás, az igazán jó munka, a nagy kihívás, ha több lehetőségem lenne filmekben dolgozni. De nem akarok panaszkodni.
magyarnarancs.hu: Az Isteni műszak női főszerepe után jobb lett a pozíciód a filmesszakmában? Be tudod indítani a karrieredet?
SN: Neked van ötleted, hogyan lehetne? Mert nekem nincs. Hiszek a nagy találkozásokban, metafizikusan képzelem ezt az egészet, és ez nem segít abban, hogy jó stratégiát alakítsak ki az önmenedzselésre. Nem szoktam rendezőket felhívni, hogy dolgozzanak velem, és ha azért kéne mosolyognom valakire, hogy munkát adjon, az nem menne, hiába vagyok színész. Többen mondták már, hogy „üzletileg” nem túl előnyös az, hogy nem gyúrtam magamból idejekorán egy jól beazonosítható figurát. Ha a rendező egy adott szereptípusban gondolkodik, akkor sorra veszi az abba a típusba sorolt színésznőket – én meg nemigen vagyok benne egyikben sem.
| ||
magyarnarancs.hu: Látsz arra esélyt, hogy filmsztárrá válj?
SN: Nem, de nem is azt keresem ebben az egészben, hogy a – Magyarországon amúgy nem is létező – popsztár-kategóriába sikerüljön bevergődnöm. A filmezésben az a vonzó számomra, hogy másmilyen színészi megközelítést igényel. Ha gondolsz valamire a kamera előtt, az látszik, az ott van, és nem is kell feltétlenül egy gesztust rendelni hozzá, mert ami nem őszinte, az csúnya a vásznon. Ez nagyon érdekes kihívás, és igyekszem is ezt az utat élvezni, és nem a perspektívákon gondolkodni. Így mindig csak a következő lépés van a szemem előtt; futás közben sem gondolok bele, hogy még előttem van öt kilométer, különben kétségbeesnék.
magyarnarancs.hu: Érkeztek hozzád azért újabb megkeresések?
SN: Bodzsár Márkkal hamarosan újra együtt fogok dolgozni egy színházi munkában, és bár nem az Isteni műszak miatt, de Mundruczó Kornél Fehér istenében van egy kis szerepem.
magyarnarancs.hu: Mondtad, hogy nem különösebben érdekel a „mainstream”, nagyszínpadi színjátszás. Miért?
SN: A mainstream nem feltétlenül függ össze a színpad méretével. Nagyszínpadon is láttam már katartikus előadást, és stúdióban is teljesen konvencionálisat. A mainstream előadások többsége egy színházi kódrendszert használ, aminek célkitűzése a kiismerhetőség. Ennél a bekategorizálható formánál, nyelvnél számomra a kísérletezőbb színház még a maga rengeteg blöffjével együtt is izgalmasabb. Nagyobb teret ad a színésznek, kevésbé kell egzaktan valamilyennek lenni, sokkal inkább megtűrtek a feszültségek egy karakteren belül: lehetsz naiva és femme fatale, mocskos és ártatlan egyszerre, és ezeket a belső ellentmondásokat – amik az életben is megvannak – nem kell feltétlenül feloldani.
| ||
magyarnarancs.hu: Mit nevezel blöffnek?
SN: Blöff minden művészeti ágban az, amikor alkotóként arra építünk, hogy a néző vagy a befogadó majd jóhiszeműen azt fogja gondolni, hogy mi gondoltunk valamire. És lehet, hogy ezt mi is elhisszük magunknak, de valójában nem ültünk le a fenekünkre, és nem találtuk ki rendesen, amit ki kellett volna. Ez a kártékony állatka ugyanúgy támad a mainstreamben, mint az alternatív színházban, csak éppen ha van benne pénz, ha gazdag a díszlet, vannak szép ruhák, az könnyebben elviszi a figyelmünket. Az alternatívoknál jobban kitűnik a blöff, mert ott áll a kopárság közepén.
magyarnarancs.hu: Mondtad már, hogy hallgatóként többször elgondolkodtál azon, hogy otthagyd a Színművészeti Egyetemet. Miért?
SN: Többször felmerült bennem, hogy jó választás volt-e a színészet. Én ebbe a filmek miatt csöppentem bele. Édesapám filmes volt, és gyerekkoromban rengeteg filmet néztem, így nyűgözött le ez a szakma. A színházi színészetnek gyakrabban van számomra mesterkéltségszaga – sőt ez lehet, hogy elvárás is –; úgy értem, látszik rajta, hogy trükk, mégis csinálja az ember. Mikor tanulni kezdtem, egyre inkább úgy éreztem magam nézőként a színházakban, mint a bűvész, aki nézi a nála gyakorlottabb és virtuózabb bűvészek általa is ismert trükkjeit. Nem kapott el, hogy ebben tréningezzem, tökéletesítsem magam. Pedig éreztem, hogy a legtöbb esetben erről van szó, ha az ember nem tartozhat a kiváltságosok közé, mint amilyenek akkoriban például a Krétakör színészei voltak. Emlékszem, még gimnazista koromban egy Bodó Viktor-előadás volt, ami először felkavart. Itt láttam először színészeket nem színészként, hanem valahogy emberként a színpadon. Akkor sejtettem meg benne a lehetőséget a magam számára is.
magyarnarancs.hu: Valóban: sokszor érzem úgy veled kapcsolatban, mintha „civilként” szólalnál meg a színpadon.
SN: Dolgozom rajta. Egyszer kérdeztem Monori Lilit, hogy lehet, hogy ő mindent úgy mond el, mintha tényleg ő mondaná. Azt válaszolta: addig gyakorlod, amíg olyan nem lesz. Ennyi. Azon vagyok, hogy kizárjam magamból az értelmezést, a saját véleményemet egy szerep kapcsán; mindazt, ami egy színészt bizonyos értelemben a szerepe fölé emel a színpadon. Inkább próbálom megérteni, közel engedni magamhoz a figurát. Nem analitikusan, inkább úgy, mint egy szerelmes, vagy egy anya.
| ||
magyarnarancs.hu: Rengeteget dolgoztál Kárpáti Péter színházi határfeszegető projektjeiben. Számodra mi volt a legnagyobb ráismerés a színház lehetőségeit illetően?
SN: Mindig vonzottak a műfaj határai, de nem vagánykodásból, az ösztöneim vittek arra. A színházat egy kicsit olyannak látom, mint a divatot: nem a maradandósága a hangsúlyos, mert illékony, és összefügg azzal, ami a valóságban is épp történik. A pillanat előnyt élvez a hagyománykövetés rovására. A jó színház a világ ütőerén tartja a kezét. Igaz, az ember megtanulja a mestereitől a fogásokat, de ezeket mindig újraszabja, újravarrja. Így a határok is folyton alakulóban vannak, szóval izgalmas résen lenni.
magyarnarancs.hu: Legutóbbi bemutatód, a HOPPart-os Hungari a kivándorlásról szól – a téma téged személyesen is érint.
SN: Már a főiskola elejétől fogva egyértelmű volt számomra, hogy valamikor egy évet külföldön akarok tölteni. Negyedévesen, amikor gyakorlati lehetőség híján úgy gondoltam, felkerekedek, épp Mundruczó Kornél ajánlott szerepet, úgyhogy akkor maradtam. Később éltem kint egy ideig, mert kaptam egy kilenc hónapos ösztöndíjat egy amszterdami tánciskolába. De abban mindig biztos voltam, hogy vissza akarok jönni.
magyarnarancs.hu: Független színészként vagy annyira szabad, hogy ha hívnának külföldre, mehetnél?
SN: Nem; ha nem is játszom annyit, mint egy kőszínházi színész, sokat dolgozom. Amikor hazajöttem Amszterdamból, volt egy év, amikor alig volt munkám. Persze az ilyen időszak sem szabadság. Tudatosan be kellett vezetnem egy túlélő-életformát, hogy ha bejön egy munka, ne valami zsibbadt, rossz állapotban találjon: korán kelés, sport, tanulás, angol, beszéd- meg énekóra… Ehhez kell a legtöbb önfegyelem. Körülbelül két éve nincs kényszerleszállás két munka között. Ez egy sport: folyamatos edzés kell, hogy az ember formában legyen.
