A komédia királyai – David O. Russell: Amerikai botrány; Martin Scorsese: A Wall Street farkasa

  • Greff András
  • 2014.02.16 16:01

Film

Scorsese és O. Russell munkái nem csupán jó filmek, hanem az eredeti ötletek hiánybetegségében szenvedő korszak esszenciális remekművei.

Aki a sztárszínészeket mozgató, tömegeknek gyártott, de távolról sem igénytelen amerikai film aktuális állapotára kíváncsi, annak ebben a szezonban mindössze kétszer kell a jegypénztárakhoz fáradnia ahhoz, hogy kimerítően alapos tudással ruházhassa fel magát. Remekül fog szórakozni közben - ami valójában az egyetlen oka annak, hogy nem fűzzük hozzá máris azt az egyébiránt nem jelentéktelen állítást, miszerint valójában bőven elég volna csupán az egyiket látnia: Martin Scorsese és David O. Russell ugyanis hajszálpontosan ugyanazt az építményt bűvészkedi ezúttal össze, legföljebb más és más színeket választ akkor, amikor már a falakon dolgozik a hengerrel. Mindkettő klasszikusnak nevezhető, valós eseményeken alapuló történetet görget elő olyan fehérgalléros svindlerekről, akik előtt a lehetőségek hazája szélesre tárta a kapukat, és ők nem féltek könnyű léptekkel felszökellni az aranylépcsőkön a vakítóan fehér fény felé. Csúfos bukásuk persze már a nyitójelenetek alatt borítékolható, ahogy az is, hogy aki aktív alkotóéveiben nagyon sok pénzt lop össze, messze nem zuhan majd a végén akkorát, mint akinek csupán két lyukas farmerzsebe marad.

De az Amerikai botrány és A Wall Street farkasa rendezői nem csupán a történet szintjén mondanak le következetesen minden újszerűségről, hanem a képi stílus és az elbeszéléstechnika, a karakteralkotás, a színészvezetés és a zenehasználat terepein is, vagyis gyakorlatilag mindenben. A kortárs hollywoodi filmművészet bizarr szépsége mutatkozik meg hát előttünk akkor, amikor beismerjük, hogy ez azonban semmit nem von le filmjeik élvezeti értékéből.

A Wall Street farkasa

A Wall Street farkasa

 

Különbségek azért persze észlelhetőek a két film között, kezdve máris azzal, hogy Martin Scorsese gond nélkül képes elhitetni, hogy ő az a srác, akinek ma Hollywoodban a legnagyobb farka van. A 71 éves Marty nagy formát fut mostanában: előbb egy (a moziba és önmagába) szerelmes mesével (A leleményes Hugóval), majd egy (a popzenébe és azon keresztül önmagába) szerelmes, George Harrison életpályáját felrajzoló dokumentumfilmmel erősítette meg amúgy is legendás státuszát, hogy most vashajlító ereje biztos tudatában és az ehhez passzoló, lenyűgöző arroganciával felszerelkezve készíthesse el a Nagymenők tulajdonképpeni remake-jét, amelyben a különbség lényegében annyi, hogy Ray Liotta helyett Leonardo DiCaprio (képünkön) brillírozik a főszerepben, Joe Pesci pedig nyilván csak azért nem nyomatja benne a pszichopatát, mert a jeles karakterszínész már több mint tíz éve nyugdíjba vonult. A Wall Street három órájából legalább 40 percet le lehetett volna csípni, ebben az esetben viszont talán kevésbé lett volna elbűvölő, hogy a rendező az első perctől az utolsóig 300 kilométer/órás sebességgel száguldozik a filmcsinálás gyorsforgalmi útjain. Plusz 40 perc nála most plusz 120 poént jelent - többnyire a legalpáribb, legmacsóbb, legfeketébb fajtából, hiszen a Wall Street jelentős részében a férfiak vagy kúrnak, vagy drogoznak, vagy kúrnak és drogoznak egyszerre.

A mélylélektannal Scorsese nem sokat törődik, őt az orrba-szájba érdekli, és azzal a feltevéssel indul neki a 80-as évek végén startoló brókermesének, hogy úgyis tudunk már mindent rég. Olvastuk az Amerikai pszichót, láttuk a Bennfentesekben meg máshol a tényeket, át- és szerencsés esetben túléltük az amerikai bankválságot. Közismertnek fogadja el, hogy a Wall Street brókerei a legveszélyesebb pszichopata állatok, majd megalkotja ennek a nyilvánvalóan eltúlzott, vitathatatlanul sekélyes, ellenben valóságos közvélekedésnek az operáját a realitás talajáról finoman elemelt figurák igen ritkán látott precizitással vezényelt nagy- és miniáriáinak végeérhetetlen sorozatából.

Amerikai botrány

Amerikai botrány

 

A szerelmes-vicces mezőnyt tavaly a Napos oldallal letaroló David O. Russell nem ekkora formátum ugyan, de azért őt sem kell félteni. Nála kisebbek a tétek, alacsonyabb a sebesség, és a színek sem annyira harsányak, a gátlástalanság viszont neki is a kezére játszik. Az Amerikai botrány pofátlan Scorsese-másolat, vagy inkább -paródia, aminek üdítő gonoszsága nem kis részben abból táplálkozik, hogy felhívja a figyelmet a lemásolt eredeti elemi parodisztikusságára. Egyébként, ahogy a Wall Street, úgy O. Russell filmje is a hollywoodi színész-középgeneráció krémjének ajándékmenete. A kölcsönügyleti csalásokból élő, majd az FBI-jal úgy- ahogy lepaktáló Irving Rosenfeldet alakító Christian Bale könnyed szívtelenséggel forgatja ki benne az 1985 utáni Robert De Niro gesztusait (és amikor ezt a játékot már nemigen lehet tovább fokozni, akkor a rendező behozza a kopaszodó főgengszter szerepében ripacskodó nagy bölényt), a legjobb viszont mégis inkább az, ahogyan Jennifer Lawrence eljátssza a világ összes gengszterfilmjének margóra tolt, gyűlölet- és alkoholdiétán vegetáló feleségszörnyeinek kegyetlenül vicces karikatúráját, aki persze szándékolatlanul is az események egyik legfőbb mozgatórugójává válik.

A Wall Street és az Amerikai botrány alkotói úgy mondanak ítéletet romlott hőseikről, hogy közben nyilvánvalóan glorifikálják is őket, és ez a szalonképességre bátran fittyet hányó morális billegés az egyetlen motívum ezekben a filmekben, amely néhány percre talán elgondolkoztathatja a lehengerelt nézőket. Könnyűsúlyban viszont jó magasra feltolták a lécet: Scorsese és O. Russell munkái nem csupán jó filmek, hanem az eredeti ötletek hiánybetegségében szenvedő korszak esszenciális remekművei.

InterCom; Pro Video Film & Distribution Kft.


Neked ajánljuk