A komédia királyai – David O. Russell: Amerikai botrány; Martin Scorsese: A Wall Street farkasa

  • Greff András
  • 2014. február 16.

Film

Scorsese és O. Russell munkái nem csupán jó filmek, hanem az eredeti ötletek hiánybetegségében szenvedő korszak esszenciális remekművei.

Aki a sztárszínészeket mozgató, tömegeknek gyártott, de távolról sem igénytelen amerikai film aktuális állapotára kíváncsi, annak ebben a szezonban mindössze kétszer kell a jegypénztárakhoz fáradnia ahhoz, hogy kimerítően alapos tudással ruházhassa fel magát. Remekül fog szórakozni közben - ami valójában az egyetlen oka annak, hogy nem fűzzük hozzá máris azt az egyébiránt nem jelentéktelen állítást, miszerint valójában bőven elég volna csupán az egyiket látnia: Martin Scorsese és David O. Russell ugyanis hajszálpontosan ugyanazt az építményt bűvészkedi ezúttal össze, legföljebb más és más színeket választ akkor, amikor már a falakon dolgozik a hengerrel. Mindkettő klasszikusnak nevezhető, valós eseményeken alapuló történetet görget elő olyan fehérgalléros svindlerekről, akik előtt a lehetőségek hazája szélesre tárta a kapukat, és ők nem féltek könnyű léptekkel felszökellni az aranylépcsőkön a vakítóan fehér fény felé. Csúfos bukásuk persze már a nyitójelenetek alatt borítékolható, ahogy az is, hogy aki aktív alkotóéveiben nagyon sok pénzt lop össze, messze nem zuhan majd a végén akkorát, mint akinek csupán két lyukas farmerzsebe marad.

De az Amerikai botrány és A Wall Street farkasa rendezői nem csupán a történet szintjén mondanak le következetesen minden újszerűségről, hanem a képi stílus és az elbeszéléstechnika, a karakteralkotás, a színészvezetés és a zenehasználat terepein is, vagyis gyakorlatilag mindenben. A kortárs hollywoodi filmművészet bizarr szépsége mutatkozik meg hát előttünk akkor, amikor beismerjük, hogy ez azonban semmit nem von le filmjeik élvezeti értékéből.

A Wall Street farkasa

A Wall Street farkasa

 

Különbségek azért persze észlelhetőek a két film között, kezdve máris azzal, hogy Martin Scorsese gond nélkül képes elhitetni, hogy ő az a srác, akinek ma Hollywoodban a legnagyobb farka van. A 71 éves Marty nagy formát fut mostanában: előbb egy (a moziba és önmagába) szerelmes mesével (A leleményes Hugóval), majd egy (a popzenébe és azon keresztül önmagába) szerelmes, George Harrison életpályáját felrajzoló dokumentumfilmmel erősítette meg amúgy is legendás státuszát, hogy most vashajlító ereje biztos tudatában és az ehhez passzoló, lenyűgöző arroganciával felszerelkezve készíthesse el a Nagymenők tulajdonképpeni remake-jét, amelyben a különbség lényegében annyi, hogy Ray Liotta helyett Leonardo DiCaprio (képünkön) brillírozik a főszerepben, Joe Pesci pedig nyilván csak azért nem nyomatja benne a pszichopatát, mert a jeles karakterszínész már több mint tíz éve nyugdíjba vonult. A Wall Street három órájából legalább 40 percet le lehetett volna csípni, ebben az esetben viszont talán kevésbé lett volna elbűvölő, hogy a rendező az első perctől az utolsóig 300 kilométer/órás sebességgel száguldozik a filmcsinálás gyorsforgalmi útjain. Plusz 40 perc nála most plusz 120 poént jelent - többnyire a legalpáribb, legmacsóbb, legfeketébb fajtából, hiszen a Wall Street jelentős részében a férfiak vagy kúrnak, vagy drogoznak, vagy kúrnak és drogoznak egyszerre.

A mélylélektannal Scorsese nem sokat törődik, őt az orrba-szájba érdekli, és azzal a feltevéssel indul neki a 80-as évek végén startoló brókermesének, hogy úgyis tudunk már mindent rég. Olvastuk az Amerikai pszichót, láttuk a Bennfentesekben meg máshol a tényeket, át- és szerencsés esetben túléltük az amerikai bankválságot. Közismertnek fogadja el, hogy a Wall Street brókerei a legveszélyesebb pszichopata állatok, majd megalkotja ennek a nyilvánvalóan eltúlzott, vitathatatlanul sekélyes, ellenben valóságos közvélekedésnek az operáját a realitás talajáról finoman elemelt figurák igen ritkán látott precizitással vezényelt nagy- és miniáriáinak végeérhetetlen sorozatából.

Amerikai botrány

Amerikai botrány

 

A szerelmes-vicces mezőnyt tavaly a Napos oldallal letaroló David O. Russell nem ekkora formátum ugyan, de azért őt sem kell félteni. Nála kisebbek a tétek, alacsonyabb a sebesség, és a színek sem annyira harsányak, a gátlástalanság viszont neki is a kezére játszik. Az Amerikai botrány pofátlan Scorsese-másolat, vagy inkább -paródia, aminek üdítő gonoszsága nem kis részben abból táplálkozik, hogy felhívja a figyelmet a lemásolt eredeti elemi parodisztikusságára. Egyébként, ahogy a Wall Street, úgy O. Russell filmje is a hollywoodi színész-középgeneráció krémjének ajándékmenete. A kölcsönügyleti csalásokból élő, majd az FBI-jal úgy- ahogy lepaktáló Irving Rosenfeldet alakító Christian Bale könnyed szívtelenséggel forgatja ki benne az 1985 utáni Robert De Niro gesztusait (és amikor ezt a játékot már nemigen lehet tovább fokozni, akkor a rendező behozza a kopaszodó főgengszter szerepében ripacskodó nagy bölényt), a legjobb viszont mégis inkább az, ahogyan Jennifer Lawrence eljátssza a világ összes gengszterfilmjének margóra tolt, gyűlölet- és alkoholdiétán vegetáló feleségszörnyeinek kegyetlenül vicces karikatúráját, aki persze szándékolatlanul is az események egyik legfőbb mozgatórugójává válik.

A Wall Street és az Amerikai botrány alkotói úgy mondanak ítéletet romlott hőseikről, hogy közben nyilvánvalóan glorifikálják is őket, és ez a szalonképességre bátran fittyet hányó morális billegés az egyetlen motívum ezekben a filmekben, amely néhány percre talán elgondolkoztathatja a lehengerelt nézőket. Könnyűsúlyban viszont jó magasra feltolták a lécet: Scorsese és O. Russell munkái nem csupán jó filmek, hanem az eredeti ötletek hiánybetegségében szenvedő korszak esszenciális remekművei.

InterCom; Pro Video Film & Distribution Kft.


Figyelmébe ajánljuk

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.

Kovács Gergő: „Igyekszünk, hogy a jelöltállítással kevésbé kavarjunk be, de ettől mi még elindulunk”

A Kutyapárt társelnöke egy éve vezeti a főváros egyik elit budai kerületét, közben rendszeresen részt vesz a Fővárosi Közgyűlés néha szürreális keretek közt zajló munkájában. Erről, no meg a Kutyapárt önálló indulásáról, a fővárosi költségvetés nehéz megszületéséről, és persze a Pride tapasztalatairól is beszélgettünk.