magyarnarancs.hu: Előfordul, hogy megtart valamit szuvenírként a filmjei kellékei közül?
Audrey Tautou: Bevallom, ez az egyik gyengém.
magyarnarancs.hu: Utoljára mit vitt haza?
AT: Claude Millerrel forgattam együtt a Thérèse Desqueyroux című filmet ( François Mauriac Tékozló szív című regényének filmváltozata – a szerk.). Szegény, nem élhette meg a bemutatót. Életem egyik legnagyobb szerepét kaptam tőle, azt hiszem. Már csak ezért sem tudtam volna ellenállni a kísértésnek; Thérèse eljegyzési gyűrűjét és az óráját is megtartottam.
magyarnarancs.hu: Vegyük tovább: A Da Vinci-kód díszlettárát mivel rövidítette meg?
AT: Enyém lett, persze közös megegyezéssel, az a naprendszert modellező mechanizmus, ami a filmben szerepel.
magyarnarancs.hu: Amélie csodálatos élete?
AT: A gukker lett az enyém, amivel az öreg figyel. És Amélie narancssárga takaróját is hazavittem.
magyarnarancs.hu: Az Amélie után a francia film Bambi-szemű törékeny szépségeként könyvelték el. Kísérti még az Amélie szelleme?
AT: Ilyen nevű szellem engem soha nem kísértett. Köszönöm kérdését, de a lehető legnagyobb mértékben meg vagyok békélve Amélie örökségével.
magyarnarancs.hu: Az Amélie rendezője, Jean-Pierre Jeunet mesélte (interjúnk vele itt), hogy amikor a Moulin Rouge környékén forgatta a Micmacs című filmjét, ön eljött megnézni a forgatást, ha már úgyis ott lakik a közelben, és Jeunet szemére vetette, persze csak kedvesen, hogy ezúttal nem kapott szerepet a filmjében. Azóta szó esett újabb közös filmről kettejük közt?
AT: Ha az a kérdés, tudom-e, mire készül Jean-Pierre, sajnos ki kell hogy ábrándítsam: fogalmam sincs. Nem szokott beavatni a terveibe, legalábbis a tervek korai fázisába még nem. Majd az élet vagy ő eldönti, lesz-e újabb közös munka.
magyarnarancs.hu: Hollywoodnak továbbra is az a válasza, hogy köszöni, de nem megy?
AT: Amikor az Amélie-t bemutatták, és akkorát robbant, amekkorát, könnyedén megtehettem volna, hogy megcélzom Hollywoodot. Imádom az amerikai mozit a maga teljességében, a függetlenektől a stúdiófilmekig, és bár A Da Vinci-kód ugyanolyan kedves munkám volt, mint bármely addigi vagy utána következő, a hollywoodi popcornmozik világa nem vonzott, és a mai napig sem vonz. Ahelyett, hogy vonzanának a nagy hollywoodi blockbusterek, hiszen ez a legtöbb színésznő álma, engem inkább megrémít ez a nagyságrend. Mitévő legyek, ez az igazság! Különben is, olyan mély gyökereket eresztettem Párizsban, hogy nem szívesen tenném ki magam huzamosabb ideig a kaliforniai napnak.
magyarnarancs.hu: Azért Hollywoodon kívül is létezik élet, még filmes vonatkozásban is. Ott vannak például a függetlenek, mint ön is említette. Azok sem vonzzák?
AT: Azok azért olykor megbizsergetik a szívemet. Egy független amerikai projektben sokkal inkább el tudnám képzelni magamat, mint egy nagy hollywoodiban. És mégis, a válaszom továbbra is az, hogy kösz, de nem. És itt jön képbe az amerikai és az európai rendszer egyik alapvető és számomra nagyon fontos különbsége. Odaát a producer kezében van az irányítás, nálunk sokkal inkább szerzői, rendezői uralom van. És ez nekem, akárhogy is nézem, sokkal közelebb áll a szívemhez. Nálam sok minden érzelmi kérdés – mi tagadás, romantikus alkat vagyok, úgy a magánéletben, mint a munkában. És még valami, ami miatt inkább Párizs, mint Hollywood. Ez pedig a „mutasd az arcod” verseny, amiben nem szeretnék részt venni. Sokkal diszkrétebb vagyok annál, hogy önpromócióba kezdjek. Ez nem érdem, ilyen a természetem.
magyarnarancs.hu: Néhány éve azt mondta (korábbi interjúnk itt), hogy bár tagja az Oscart odaítélő Amerikai Filmakadémiának, szavazni nem szavaz. Tart még az ellenállás?
AT: Nem elvből nem szavazok, hanem azért, mert még mindig nem tudom, hogyan kell. Ki kell tölteni valamilyen nyomtatványt? Ha igen, nekem még ilyet sosem hozott a postás. Amilyen feledékeny vagyok, a César-díjra (a francia Oscar – a szerk.) is csak nagyritkán szavazok. Háromból kétszer biztos elmulasztom.
magyarnarancs.hu: A Vénusz Szépségszalonért azért kapott egy Césart. Megvan még?
AT: Hogyne! Minden díjam megvan. Valahol. A szebbeket a könyvtárszobámban tartom, a többi el van dugva.
magyarnarancs.hu: Két filmje is bemutatásra vár, s mindkettőben Roman Duris-vel szerepel együtt: az egyik a Lakótársat keresünk sorozat harmadik része, a másik a Tajtékos napok filmváltozata, melyet Michel Gondry rendezett.
AT: Így igaz. A tavalyi évet, úgy ahogy van, Roman Duris-val töltöttem. Nem volt rossz év! Tudom, ilyenkor szokás elmondani, mekkora nagy színész a másik, de hát Roman esetében ez meg is felel az igazságnak. Emellett még egy édes pofa is, akivel nagyon jókat buliztam együtt. Gondryval dolgozni pedig, hát, az maga volt a szürrealizmus felsőfoka. Én még ennyi, teljesen kiszámíthatatlan jelenetben sosem szerepeltem.
magyarnarancs.hu: Színház és fotózás – ezt a kettőt szokta említeni, amikor a filmen kívüli elfoglaltságairól esik szó. Hogy áll velük?
AT: Felemásan. Színházban játszani rendkívül megterhelő, egyszersmind rendkívül boldogító tevékenység. Eljátszani a Babaház Nóráját óriási színészi lehetőség volt számomra, de minden este ezzel a teherrel, a Nórává való átlényegülés terhével kiállni a színpadra, az azért megviselt. Nem is akárhogyan. Nem is tudtam végigcsinálni, a meghirdetettnél két héttel korábban kénytelen voltam abbahagyni, annyira kimerültem.
magyarnarancs.hu: És a fotózás?
AT: Két gépem van, egy Leica és egy Hasselblad 6×6. A régi iskola híve vagyok, a digitális nem az én világom. Szokásommá vált, hogy interjúk után lefotózom az újságírókat, de most, hogy Claude Miller meghalt és a Thérèse Desqueyroux az interjú apropója, inkább pihentetem a Leicát.
