Film

Ha a latin szentenciák ismerői megrögzötten másképp tudják is, azért persze már régóta a televízió az élet tanítómestere. Divattippektől a valóságshow-k érintkezési etikettjéig, a csillagjegyek sorsdöntő jelentőségének sulykolásától a tiszta énekhang fogalmának viszonylagosságáig szinte minden tárgyban oktat minket a tévé, csak győzzük figyelemmel.

Amikor Sztupa és Troché egy multinacionális vállalat megbízásából látogatást tettek a burnyákoknál, nagy reverenciával fogadták őket. Maga az elnök küldött értük a repülőtérre egy bizalmi embert, természetesen inkognitóban. Az ügyesen elvegyült a tranzit kijáratánál lebzselő taxisok és panziósok között, sőt, neki is volt egy kis műanyag irattartóba csomagolt A4-es papirosa, amire nyomtatott nagybetűkkel föl volt írva két név, így: MR. STOOPWA, MR. ROGIER.

Újabban szokás az animációs filmekben is a gonoszság természetéről elmélkedni (Megaagy, Shrek). Filmünk első része e kérdéskör minden aspektusát körbejárta és jól meg is váltotta bizarr antihősünket, így a második részre nem maradt más, mint még elvetemültebbé tenni.

A nőiességet el lehet fedni fejkendővel. Talán a múltat is. Sőt, a múlt - esetünkben a délszláv háború - borzalmait tán csak így lehet elfedni.

Két magyar New Yorkban. Az egyiket az elégedetlenség, a hazai kilátástalanságból eredő tenni akarás vitte egészen Amerikáig: Balázs Attila (39) illegális munkavállalóként fűszereket csomagol. A másikat a kalandvágy: Donáth Mirjam (32) újságírást tanult a Columbián, majd az NYU-n, jelenleg a Reuters hírügynökség munkatársa, blogja, az Éjfélkor New Yorkban a Narancs online-on olvasható.

Kit érdekel a burzsoázia szomorkodása, amikor Nápolyban lopnia kell a zsömlét az aprónépnek - ha jól emlékszem, valami ilyesmit pendített meg egyszer Pasolini az általa egyébként igen nagyra tartott Antonioni munkásságával kapcsolatban. Belegondolni is szörnyű hát, hogy mit írt volna Pier Paolo, ha megéri Sofia Coppola filmjeit.

Amikor Sztupa és Troché találkoztak a kontraalpinistával, odakünn tél volt, fagyott, s a jegesmedvék behúzódtak a város peremére, hogy a szemeteskukákból csemegézzenek. Egy ronda presszóba hívta őket a kontraalpinista, a pincérnő körmén repedezett a vörös lakk, a dekoltázsa több volt mint tolakodó, s a rendelést is túl bizalmaskodó hangon vette fel.

Zombinak lenni jó, ezt már számos film bizonyította (biztos életpálya, közös célok, erős csapatszellem), de mivel a filmeket javarészt emberek készítik, rendre elvész az üzenet a sok hörgés közt. Élő és halott közt bajos az együttélés - mind ezt sulykolja.

A mama gyönyörű - meg is választják valami 70-es évekbeli népünnepély egyik mellékes műsorszámaként a kisváros legszebb anyukájának. A mama életvidám - midőn a gagyi királynői szalagot átadó táncdalénekes kelleténél szenvedélyesebb üdvözlő csókját megörökítő fotó nyilvánosságra kerül, s a féltékenységtől őrjöngő, rabiátus férj az utcára teszi, ő a kietlen garniszállón népszerű dalocskával vidítja hiányos öltözetben magával hurcolt porontyait.

Nem anatómiai ismeretterjesztés, nem pornó, csak megint egy rossz magyar címmel megvert, feledhető akció-vígjáték. Legfőbb humorforrását részben a női nyomozópáros jófej bemondásai szolgáltatják (Sandra Bullock karót nyelt, nagyképű szövetségi ügynököt alakít, Melissa McCarthy érdes modorú és nehéz életű városi rendőrnőt, akiket - látványosan eltérő hátterük ellenére, vagy inkább épp azért - egy csapattá csiszol a gaz drogbáró elleni elszánt küzdelem), részben pedig egy (anatómiai értelemben) távolról sem női szerv: az elibük kerülő férfinépség töke.

Superman ellenfele, filmsztár, munkanélküli, indiai zarándok. A pesti mozikban csütörtöktől a Dal Marionnak feleségét (Vanessa Redgrave) ápoló kisnyugdíjasát adja. Telefonon értük utol.

Amikor már a szekrényekben serénykedő szörnyetegek is pont úgy viselkednek, mint az obskúrus tévécsatornák matinésávjába száműzött kampuszfilmek egymás seggét törölközővel csapdosó személyzete, akkor a dicsőség Napja végleg bebucskázott a horizont alá - már a Pixar Stúdió számára, amely persze nem most, hanem még a Verdák 2-vel kéredzkedett fel a szégyenszánkóra, melynek alásiklását tavaly Merida, a bátor sem tudta megfékezni, pedig nagyon igyekezett.

Amikor Sztupa és Troché egyszerre döntötték meg a Kessler nővéreket és a Tanácsköztársaságot, májropogós volt ebédre, párolt rizzsel, bár akadtak olyan elvetemültek, akik szalmakrumplival kérték, mondjuk annál tényleg nincsen lejjebb, már kulináris értelemben.

Ki ne emlékezne a hetvenes évek hollywoodi filmművészetének klasszikus alakjára, a nyitott tetős, tűzpiros Cadillackel furikázó vietnami veteránra, a hanoi hadifogolytáborban minden létező kínzást elviselő, hazatérvén is harcban álló katonára, a valamennyi ismert Vietnam-szindrómával terhelt, s mindet a napszemüvege mögé rejtő, rezzenéstelen arcú amerikaira, az élesre reszelt kampókezével puskája csövét fűrészelő bosszúállóra, Charles Rane őrnagyra? Ugye, hogy senki sem!