Ezt látjuk legalábbis az árva Rahima sorsából, aki a már "békés", de közel sem idilli Szarajevó sikátoraiban, mindennapi szűkösségében próbál élni, működni. Küzdve saját árvaságával, kamasz öccse terelgetésével, a robotolással, értékvesztettséggel... Egyszóval a délszláv államok filmen ábrázolt miliőjének és Aida Begic filmjeinek kilátástalanságával.
A film persze nem teljesen sötét, szépen lassan araszol némi alagút végi fénypont felé. Csendesen, sok motívummal, sok repetitív momentummal. Mert mókuskerék van minden napban, Rahima dolgozik és küzd, miközben iszonyúan kiszolgáltatott. Ez az első pillér, a kiszolgáltatottság a munkaadóval, a gyámhivatallal, a rendőrséggel vagy éppen öccse cukorbetegségével szemben. Mindeközben a kamasz Nedim alvilági ügyletekbe keveredik: itt van minden, ami egy szülői generáció elvesztéséből fakadó értékvesztett világot mutat. A család, a fényes-csillogó életszínvonal csak néhány háznyira vagy épp egy tolóajtónyira van. Saját élete fejkendővel takarva, vagy talán összefogva: minden reggel akkurátusan, hogy ne hulljon szét. A múlt, az út idáig, a háború emléke elmosódott vagy villódzó flashbackeken jelenik meg, amatőr felvételeket idéz a kamerakezelés. Befejezésként az újév motívuma (túl) egyértelműen pozitív: lehetőség a békülésre, az új kezdetre és arra, hogy mosolyogjunk, ha a tűzijáték durranására reflexszerűen kuporodunk földre.
Forgalmazza a Vertigo Media
