A sztori végét minden Forma-1-bubus tudja, mert a sztori, úgy, ahogy van, színigaz; a csatát (az 1976-os világbajnokságot) Hunt nyerte, a háborút viszont (a nagy visszatérő és a kitartóbb versenyző címet) Lauda. Ron Howard nem kizárólag a Forma-1-kedvelőknek készített filmet, a pályán történő kunsztozás csak a kötelező sportfilmes penzum, persze azért nem árt, hogy a hollywoodi iparosok krémjébe tartozó rendező mindig tudja, honnan fényképezzen autót, motort és szétesni mindig kész alkatrészt, hogy az a legeslegjobb hatást tegye. Ám ez csak a beugró, a műfaji minimum, hiszen maga Sylvester Stallone példája bizonyítja - és ha valaki, ő nem szokott tréfálni -, mi történik, ha a pályán minden stimmel (lásd: Felpörgetve, 2001), de az emberi tényező az abszolút stallone-i nulla felé konvergál. Ezzel szemben Howard egy szép bromance-t is belesző a filmjébe; ez az a férfi és férfi közt szövődő, nem erotikus románc, melyre egy sor hollywoodi vígjáték is épít (olyan ez mint a rom+com, csak ez bro+romance).
Merjük barátságnak nevezni az ilyesmit, de csak semmi rosszízű tréfa, Howard filmje ugyanis megérdemli, hogy a legjobb hollywoodi hőstörténeteknek kijáró megbecsülés övezze. Chris Hemsworth (Hunt) és Daniel Brühl (Lauda) jó tempóban adja az eltérő habitusú (Hunt a playboy, Lauda a megtestesült osztrák), de a lényeget tekintve nagyon is egyívású riválisokat: a kibírhatatlan, monomániás, pökhendi zseniket. És ugyanilyen jó ritmusérzékkel mutatják meg, hogy ami civilben kimeríti a grandiózus pöcsség fogalmát, az a pályán hatalmas teljesítményekre váltható át. Jelen állás szerint a Hajsza a győzelemért előzi az év eddigi összes, biztos befutónak hitt szórakoztatóipari nagyágyúját: nem süllyed a Star Trek férfikönynyeiig, miközben osztrák precizitással, angolos charme-mal és hollywoodi szakértelemmel zenésít meg egy csodálatos barátságot, mely történetesen a száguldó cirkusz berkeiben köttetett. Négy csillag csont nélkül.
A Pro Video bemutatója
