MaNcs: Mikor és milyen körülmények között kezdte meg adását az önök rádiója?
Kálmán Zsuzsa: Ez a csatorna 1998. árpilis utolsó napjaiban kezdett el sugározni. Mi voltunk az egyetlen komolyzenei csatorna.
MaNcs: Miért, a Bartók rádió micsoda?
KZS: A Bartók rádió nem tekinthető zenei csatornának, mivel nagyon sok prózai műsort, kerekasztal-beszélgetéseket, hangjátékot is sugároz.
MaNcs: Ki a tulajdonosa a Radio M Classicnak?
KZS: A tulajdonos a P4 nevű norvégiai részvénytársaság, amely tapasztalt szereplő a médiaiparban. Ez számunkra külön szerencse. Több rádióadót működtetnek, a legnagyobb norvég kereskedelmi rádió is az ő kezükben van, és alapos ismeretekkel rendelkeznek ezen a téren. Érdekeltségeik vannak még Dél-Afrikában, Franciaországban, Angliában, az utóbbi időben Lengyelországban indítottak rádiót, és hát Magyarországon is szerettek volna.
MaNcs: Miért a komolyzenét választották, és nem a jól bevált Juventus, Danubius stb. zenei világú kereskedelmi adót?
KZS: A kérdésben benne van a válasz is: ha egy utcában van tíz zöldséges, de egyetlen pék sincs, akkor érdemes inkább pékséget nyitni.
MaNcs: A norvég tulajdonosokat nem zavarta, hogy a komolyzene csak egy szűk réteghez szól?
KZS: A mai kereskedelmi rádiózás általában rétegrádiózás, mint ahogy a rádiók is rétegrádiók. A kereskedelmi rádióknak nyilván az a céljuk, hogy műsoruk minél szélesebb réteghez jusson el, de akkor is rétegrádiók. Nem véletlen, hogy egyféle formátum szól egyféle csatornán. Tehát aki Budapesten mondjuk a régi típusú könnyűzenét kedveli, valószínűleg a Sztár Rádiót fogja hallgatni, és kevésbé a Juventus Rádiót és így tovább. Magyarországon és elsősorban Budapesten egyébként meglepően nagy az a réteg, amely a komolyzenét szereti. Attól, hogy nem ez a legnagyobb néptömegek rádiója, még lehet sikeres. Amikor a műsorstruktúrát kialakítottuk, a tulajdonosok tisztában voltak azzal, hogy ez nem ígér olyan gyors meggazdagodást, mint ha valaki egy populárisabb műfajban rádiózna. Mindezek tudatában minket is meglepett, hogy a hallgatói táborunk milyen gyorsan növekedett, és nem utolsósorban, hogy a gazdasági eredmények mennyire ígéretesek voltak - a 100 watt ellenére, ugyanis ennyivel sugározhattunk Budapesten, gyakorlatilag egy villanykörtényi energiával.
MaNcs: Hol működnek még a világon komolyzenei kereskedelmi csatornák, és milyen sikerrel?
KZS: Sok helyen. Ismerek Münchenben, New Yorkban, Párizsban, Londonban ilyen rádiót. A londoni Classic FM a London és környékén sugárzó 72 állomás népszerűségi listáján az első ötben mindig benne van.
MaNcs: Mennyiben változott volna a műsorszerkezet, ha elnyerik az 5 kilowattos teljesítményű sugárzási jogot, amely már egész Budapest lefedésére elegendő?
KZS: Nagyon sok olyan új elemmel bővíthettük volna műsorunkat, amelyek segítenek eligazodni a művészetek és a kultúra világában, lehetőleg nem nagyon unalmasan. Egyfajta közszolgálatiságot is elláttunk volna, oktatási programokat terveztünk. Rengeteg ötletünk volt.
MaNcs: Mennyiben követték a külföldi Classic FM-mintákat?
KZS: Ez egy szakma. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de ez a stáb, aki a rádiónkban dolgzott, ennek a szakmának a legkiválóbb képviselőiből áll. Mi nem másoltunk egyetlen külföldi példát sem, ha a hallgató esetleg mégis hasonlóságot vélt fölfedezni - például a műsor szerkezetében vagy abban, hogy nem adtuk le a szimfóniák összes tételét, hanem egyszerre csak a legnépszerűbb részleteket -, akkor ez azért volt, mert ezt így kell csinálni.
MaNcs: Mekkora volt az érdeklődés a hirdetők részéről?
KZS: Volt esélyünk, hogy eredményeinkkel a tulajdonos meg legyen elégedve. Az a réteg, amely ezt a fajta zenét szereti, nemigen hallgat mást. Tehát az a hirdető - például egy autókereskedő, egy kiadó vagy egy parfümgyáros -, aki ezt a réteget célozza meg, az nálunk akart hirdetni. A korlátozott sugárzási feltételeink ebben azért némi gátat jelentettek. Egy reklámoztatóval az ő pénzéért nem lehet megcsinálni azt, hogy esetleg éppen az ő reklámjában recsegjen be az adás. Ennek ellenére nem panaszkodhatunk. A zenei területen - CD-k, koncertjegyek - végzett reklámtevékenységünk sikere kiemelkedő volt.
MaNcs: Mi történt december 28-án?
KZS: Annak idején, amikor megszületett ez a rádió, számítanunk kellett arra, még ha voltak is reményeink, hogy esetleg rövid életű lesz a vállalkozás. Az 1996-ban elfogadott médiatörvény végrehajtása ugyanis még folyamatban volt. Az első körben az országos frekvenciákat pályáztatták meg, a másodikban pedig a regionális frekvenciákért lehetett versenyezni. Amikor a norvég befektető megvásárolta a Radio M Szervező Kft.-t, akkor pontosan tudta, hogy előbb-utóbb az általa megszerzett frekvenciára is kiírnak pályázatot, és csak akkor folytathatja tovább tevékenységét, ha ezt megnyeri. A pakliban tehát benne volt, hogy a frekvenciát el lehet veszíteni. Ennek ellenére hitt benne, meg volt győződve arról, hogy ez a rádió hiányt pótol, és ez mások számára is nyilvánvaló lesz. Ezért fektetett be százmilliós nagyságrendben a vállalkozásba. Egy ilyen rádió elindításához, berendezéséhez, kezdeti működtetéséhez rengeteg pénzre van szükség. A pályázat időpontját nem tudtuk előre, a frekvenciákra természetesen bárki jelentkezhetett. A mi tulajdonosunk döntése az volt, hogy mi csak erre az egy frekvenciára pályázunk, amelyiken működünk. Úgy gondolta, ha van egy rádió, amelyik már működik és jól működik, ráadásul egy tisztességes pályázatot adunk be, csak megkapjuk, ha a pályázat kiírói meg akarják adni, ha nem, akkor úgysem. Az eredményt tudjuk, az indokokat nem. A probléma ezzel az, hogy rossz a médiatörvény, amiről nem az ORTT tehet, hanem a törvényalkotók. Az ORTT feladata, hogy a beérkezett pályázatokat elbírálja, és kiossza a frekvenciákat. Semmi sem kényszeríti arra, hogy megindokolja döntését. Ez nagyon sok okból helytelen - a döntések átláthatósága, bizalom és még sorolhatnám -, de csak egy nagyon egyszerű, szinte földhöz ragadtnak tűnő szempontot mondok. Itt - amint említettem is - nagyon sok pénzről van szó, a rádiózás egy nagyon nagy üzlet. A médiatörvény pedig lehetővé teszi, hogy valaki, ki tudja, miért, milyen megfontolások alapján, azt mondja, hogy legyen ez, és pont. Soha senki sem fogja megtudni, hogy mi történt. Soha senkitől nincs jogod megkérdezni, hogy miért. Csak. Még egy parlamenti zárt ülés után is van valami magyarázat. Ebben pedig csak a Kafka. Egyetlenegy dolog lehetséges: hogy miután szerződést kötöttek a nyertesekkel, nyilvánossá válnak a pályázatok. Ha valakinek kedve van elolvasni a pályázatok esetenként több ezer oldalát, az elolvashatja. De a döntések hátterét sohasem lehet megtudni. Arról nem beszélve, hogy az eredményt honnan tudja meg az ember.
MaNcs: Honnan tudták meg?
KZS: Megjelent az újságokban, bemondta a közszolgálati rádió. Minket három héttel később értesítettek közvetlenül is. Ismeri a viccet: "Özvegy Kovácsné? - Na de kérem...! Na fogadjunk...!"
MaNcs: Mire gondol, miért veszítettek?
KZS: Ha nagyon szigorúan akarok fogalmazni, azt kell mondanom, ez azt jelenti: a magyar éterben magyar komolyzenei kultúrára nincsen szükség.
MaNcs: Mi van ezzel az Autóklub-dologgal?
KZS: Mivel nem írták még alá a nyertesekkel a szerződést, nekem sem volt még módom betekinteni a pályázatokba. Azzal egyetértek, hogy az autósoknak nagyon sok információra van szükségük, például hogy hol van közlekedési dugó, vagy hová kell feltenni a téli gumit. Szakmai kétségek - mármint rádiós szakmai kétségek - azért felmerültek bennem: hogyan lehet ezt a hazai viszonyok mellett napi 24 órában megvalósítani? Érdekesen, színesen, meg hogy értelme is legyen.
MaNcs: Mennyire szegte kedvét a kudarc?
KZS: Először nagyon elkenődtem, aztán azt mondtam, megpróbáljuk újra. Ha netán kiírnak egyszer egy új pályázatot, valószínűleg ugyanezzel a csapattal indulunk. Hogy milyen tulajdonossal, azt nem tudom még, mert a norvég tulajdonost elkeserítette a vereség és főleg a döntés átláthatatlansága. Viszont egy ismert német frekvenciagazdálkodási szakembertől azt hallottam: ha azt mondják, hogy nincs frekvencia, az általában csak kifogás. Mindig annyi frekvencia van, amennyit akarnak.
Böröcz László
