Sztupa bement az istállóba a lovakért, s bekötötte őket a szánkó elé. A lópokrócokat összehajtogatta, s belökte a bak padja alá, talán ér majd valamit a gyerekeknek. Troché hozta a két pallót, s beillesztette őket a helyükre, egymással szemben, a rakodótér két oldalán, aztán visszaszaladt valamiért a házba. Itt is kurva hideg van, a vetetlen ágyra, a dunyhákra pillantott, hogy tudtunk itt egyáltalán aludni, s ha már tudtunk, miért nem alszunk még mindig? Az iskoláig könnyű volt az út, itt-ott már egy-egy embert is láttak mozgolódni. Amikor odaértek, Sztupa megzörgette a kaput, s mint varázsütésre, elősorakozott a hat kisgyerek. Mintha itt aludtak volna az iskolában, mintha a rossz kis nagykabátjukban gubbasztottak volna az olajos padlójú osztályteremben, abban az egyben, várva az indulást. Szótlanul felkapaszkodtak a szánra, s elültek a pallón, nem nevetgéltek, nem biztatták egymást, nem vesztek össze a helyeken, nem csináltak semmi olyat, amit a gyereknek nagyon is kéne. Sztupa végignézett a kabátokon, nagyok voltak és semmit érők, az első szél úgy átjárja mindet, mintha itt sem lennének, mintha nem jelentenének mázsás terheket. Lehajolt, s előrángatta a lópokrócokat, terítsétek a hátatokra, de a seggetek alá is jusson belőle. Troché adott mindegyiknek egy szelet csokoládét, pesti csoki, mondta, nagyon jó. Hát, ezért ment vissza, gondolta Sztupa. A gyerekek elvették a csokit, de csak nézték, Troché szerint bámulták, de ő erre is felkészült, bundája valamelyik ráncából, hasítékából előhalászott egy hetediket is, megmutatta rajta, hogy hogyan kell leszedni róla a papírt, s hogyan kell ügyesen kicsomagolni a sztaniolból.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
