Fotósorozatai és videoinstallációi tették nemzetközileg elismert művésszé: a héten mozikba kerülő Nők férfiak nélkül a New Yorkban élő iráni képzőművész első mozifilmje. A rendezőnővel az Uránia Filmszínház kávézójában beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: 1996 óta nem tért vissza Iránba. Miért?
Shirin Neshat: Mert így döntöttem. Hivatalosan nem tiltottak ki az országból, inkább úgy mondanám, hogy nemkívánatos személlyé váltam. Az én helyzetem persze egyáltalán nem mérhető például Salman Rushdiéhoz. De sok olyan esetről tudok, hogy olyanoknak is meggyűlt a bajuk a hatóságokkal, akik jóval kevésbé szókimondók a rezsimmel szemben, mint én.
MN: Milyen retorzióktól kellene tartania?
SN: Az is lehet, hogy semmitől, az is lehet, hogy zaklatnának. Nem kell ahhoz filmet készíteni, elég csak szót emelni a kormány politikája ellen, hogy feltartóztassák az embert a repülőtéren, vagy akár be is börtönözzék. A vádak készen állnak az ilyen esetekre; legtöbbször a kormány elleni összeesküvés is megteszi, de vádpontként a CIA vagy a cionista ügynök is népszerű. Gondolom, hallott Dzsafar Panahi letartóztatásáról. Annyi volt a bűne, hogy részt vett a zöldmozgalomban.
MN: Volt valamilyen konkrét élménye, ami miatt nem tér vissza?
SN: Történt valami, igen, de ez nem tartozik a nyilvánosságra. Már csak azért sem, mert könnyen felhasználhatják a családom ellen.
MN: Hogyan tartja a kapcsolatot a családjával?
SN: Telefonon, interneten, bár a telefonokat, azt hiszem, lehallgatják. Az internetet is szűrik, a tavalyi választásokat követő tüntetések alatt a Facebook és a Twitter elérését is megakadályozta a kormány, miután túl sok hír szivárgott ki a helyzetről. Amikor Neda meghalt, a haldoklásáról készült videó percekkel később már fent volt a Facebookon. Másfél óra sem telt el, és mi már New Yorkban Neda képeivel tüntettünk az ENSZ székháza előtt. Úgy hallottam, hogy Obamához is egy órán belül eljutott a felvétel.
MN: Az iráni filmipar ma milyen képet mutat?
SN: Iránnak van az egyik legnagyobb filmipara a világon, ötödik vagy hatodik lehet a rangsorban. Évente több mint száz film készül. Ebből nyolcvan színtiszta kommersz, ami kifejezetten az iráni közönségnek készül, a maradék művészfilm. Az utóbbiak nagy részét betiltják.
MN: Milyen az iráni kommersz?
SN: Főleg melodrámák készülnek, meg gyerekfilmek. A szex és az erőszak amúgy is tabu, és persze a kormányt kritizálni is tilos. Nyílt propagandára nincs szükség, a kormánynak erre ott a tévé. Jól érzékelteti a helyzet abszurditását, hogy tavaly, miközben a választásokat követő tiltakozásoktól voltak hangosak az utcák, mit gondol, mit adott az iráni tévé? Egy természetfilmet! A tévében a virágokról ment a műsor, az utcákon meg folytak a zavargások.
MN: A Nők férfiak nélkül 1953-ban játszódik, a Mohammed Mosszadek elleni puccs idején. Azt nyilatkozta, hogy különösen a szeptember 11-i terrortámadások óta vált általánossá az a képzet, mintha Irán mindig is azonos lett volna a jelenlegi viszonyokkal.
SN: Ha úgy tetszik, ez is egyfajta tiltakozás a részemről, hogy ebbe az időbe helyeztem a filmet, ami, ha nem is volt tökéletes demokrácia, de iráni viszonylatban még mindig a legközelebb esett egy működő demokráciához. A sors iróniája, hogy épp egy olyan ország döntötte meg ezt a rendszert, egyébként nem másért, mint az olajért, mely ma azt állítja, hogy Irán sosem ismerte a demokráciát. Ez finoman szólva is képmutató hozzáállás. A The Guardianben olvastam, hogy amikor egy angol újságíró megkérdezte Tony Blairt, vajon tudja-e, miért ez a kitüntetett gyűlölet az irániak részéről a britekkel szemben, Blair csak rázta a fejét, hogy nem, fogalma sincs. Hát azért, mondta az újságíró, mert megdöntöttük a Mosszadek vezette, demokratikus kormányukat. Mire Blair: ki a csoda ez a Mosszadek? Elég döbbenetes, hogy Tony Blairnek fogalma sem volt róla, pedig mindez nem az ősidőkben, hanem 1953-ban történt.
MN: Régóta Amerikában él. Iráni-amerikainak vallja magát?
SN: Immár hosszabb ideje élek Amerikában, mint amennyit Iránban töltöttem. Ha ma viszszamennék, nyilvánvalóan kilógnék a sorból. Szeretek Amerikában, New Yorkban élni, ami nem jelenti azt, hogy ne lennék kritikus az amerikai kultúrával. Nem is rejtem véka alá a véleményemet, de Amerikában demokrácia van, ahol elmondhatom.
MN: New Yorkot vagy Amerikát szereti? Sokak szerint a kettő nem ugyanaz.
SN: Ha az előítéletekre gondol, amivel például egy iráni szembesülhet, azokat jóval nagyobb valószínűséggel kapom az arcomba Európában. Többször megesett, hogy levegőnek néztek, amikor útbaigazítást kértem, vagy éppen a taxik nem nagyon akartak megállni. Ilyesmi nem nagyon történik Amerikában.
MN: A filmjében Marokkó játssza Iránt. Kapott ezért rossz pontokat?
SN: Sok iráni kiszúrta a pálmafákat. És az irániakat alakító marokkóiak sötétebb árnyalatú bőrszínét is. Casablanca belvárosának architektúrája viszont elég hitelesen adta vissza az ötvenes évekbeli iráni viszonyokat.
