Kalapos, kárpitos még van, szemfelszedő és műstoppoló már aligha, szódás hellyel-közzel, drótost - a közkeletű elnevezés szerint drótos-tótot - viszont úgy az ötvenes-hatvanas évek fordulóján lehetett utoljára látni, és már az se nagyon drótozott, habár egy ördöglakatot semmi perc alatt összedobott a megszeppenve álldogáló gyereknek, aki később joggal dicsekedhetett a talányos csiki-csuki-játékszerrel, amíg valaki el nem vette tőle. Drótozni megrepedt, törött cseréptálakat, csuprokat, korsókat kellett: szép szabályos dróthálót font rájuk a drótos, kívülről, egészen a belső peremig, mégpedig olyan szorosat, hogy a repedésen soha többé nem folyt ki a víz. Jobb, tartósabb lett az edény, mint újkorában - bizonygatta a mester, aki a fizetségen kívül ennivalót is kapott. "Dróóóótozni, fóóóótozni, szegecselni!" - hallatszott az utcáról, és az emberek behívták a vándorló mesterembert. Letette a hátán hordott drótosládát, kipakolta a szerszámait, és az udvaron vagy a konyhában munkához látott. Foltoznivaló inkább akadt, leginkább kopottra vásott lábasok, kilyukadt vödrök - ámbár, hogy egy vödör mitől lyukad ki csak úgy, némiképp rejtélyes dolog. A sparhelt tüzében hevítette vörösre az ormótlanul nagy, csúcsos fejű forrasztópákát, a ládájában tartott bádoglemezből kivágta a foltnak valót, ha kellett, beleütött néhány szegecset, aztán az egészet körbeforrasztotta úgy, hogy a folt szélei szó szerint beleolvadtak, belesimultak az edény anyagába.
Akinek minderről nincsenek személyes em-lékei, az egri várban megnyílt kiállítás láttán is meg kell erőltetnie a fantáziáját, hogy elképzelje, mit csináltak valójában a drótostótok, hiszen munkavégzés közben nem készült róluk fénykép, bár a falakon látható régi rajzok valamit megmutatnak azért a mesterség hangulatából. Egy régi, fiókos, rekeszes drótosláda mellett láthatjuk a jellegzetes szerszámokat is. Kiderül, hogy a mesterséget vándorolva tanították a felnőtt mestereket kísérő 12-14 éves "dzsarkóknak". A vándorló drótostót megjelenése főleg a falvakban számított eseménynek, ahol mint messzi földről jött ember hírhozóként is üzemelt. És most azt is megtudhatjuk, mennyire messzi vidékekre jutottak el vándorlásaik során.
Elnevezésük - amely annak idején egyáltalán nem számított lekezelőnek - szlovák mivoltukra, származási helyükre utal. Az egykori Trencsén vármegye bizonyos falvai (Vel'ké Rovné, Dlhé Pole, Turzovka - olvashatjuk a fali magyarázó szövegben) bocsátották ki őket, amiért "Drotáriának" is nevezték azt a - ma a Zsolnai kerület nyugati részében található - vidéket. Szegénység, földszűke volt az elhajtó erő, a munka eszközét, ezáltal a lehetőséget pedig a közeli, sziléziai drótkészítő manufaktúrák kínálták.
A drótosok kirajzása a XIX. század közepén érte el a csúcspontját. Egy-egy városban (például Aszódon, Rákoskeresztúron) közös szállásuk volt, ahonnan kiindulva bejárták a környéket. Úgy becsülik, hogy ebben az időben körülbelül tízezren űzték ezt a mesterséget - távolról sem kizárólag a korabeli Magyarország területén.
Egész drótosüzemek
létesültek ugyanis szerte Európában, de még Amerikában is. Kisebb műhelyek a mai Magyarországon is voltak: Tamásit, Siófokot, Sopront, Székesfehérvárt említi a kísérőszöveg. A varsói vagy a moszkvai manufaktúrában négyszázan dolgoztak. Ezekről az üzemekről már fényképek is fennmaradtak: a tulai drótosműhelyben szegényes öltözetű, csapzott, elgyötört tekintetű férfiak ülnek mereven egyszerű munkaeszközeik mögött, szinte azonosulva az orosz valósággal, a New York-iban a fehér ing, mellény, nyakkendő, ellenzős sapka általános viselete feltűnő. Nem javítóműhelyekről van szó: különféle használati tárgyakat állítottak elő, és ilyenekből a tárlókban bőven láthatunk. A kiállításnak, mondhatni, ez a lényege: az egykor drótból készült használati tárgyak végtelen sokfélesége. Szűrők, szűrőkanalak, aprólékos gonddal, különféle vastagságú drótokból font vasaló- és edényalá-tétek, fali fakanál-, tojás-, szappan-, pohár-, üvegtartók, bonyodalmasan fonott drótperemmel díszített tányérok sorakoznak: szemlátomást nem a nagy átlag, hanem a kivételesen jól sikerült darabok, köztük igazi mestermunkák, mint például egy hatalmas csillár.
A századfordulóra már voltak olyan műhelyek is, amelyek nem házalók útján, hanem többnyelvű katalógusból, árjegyzékből kínálták a termékeiket
az egérfogótól a virágtartóig
és - értetlen meghökkenésünkre - Franciaországban például szabófigurát. Itt már tetten érhetjük a mívességtől a művészi törekvések felé hajló ívelést: a varsói műhely tulajdonosa, bizonyos Jozef Holánik sárgarézből készíttetett ezüstözött és aranyozott dísztárgyakat. Az eredeti vándormesterség nosztalgiája messzi tájak felé vágyódó ábrándképpé materializálódik egy drótelefánt és egy drótkrokodil formájában.
A zsolnai Povázke (Vágmenti) Múzeum anyagából válogatott kiállítás második fele, amely jelenkori drótból készült kézműves-, sőt művészi alkotásokat mutat be, azt igyekszik bizonyítani, hogy maga a mesterség eltűnt ugyan, stilizált változatában mégis kapott némi élethaladékot. Ez a rész kevesebb elmélyülést igényel, bár az eddigiek is inkább egyfajta esztétizáló, társadalomtani összefüggésekben kevésbé gondolkodó muzeológusi felfogást tükröztek. Kézenfekvő téma itt a drótból készült drótosfigura, de elvontabb alkotások is vannak, melyek közül kitűnnek Blanka Sperková "méhészdrótból" készített képzeletbeli, ezzel együtt életvidám tengeri lényei és Marta Filová szintén valamilyen hajszáldrótból készült nyakravalói ajkakkal és szívekkel.
Dobó István Vármúzeum, Eger, szeptember 30-ig
