A nyarat ígérő májusi eső szinte forró volt, s mint ezer apró tűszúrás ütött át a rongyokon, amibe az éjszakai slisszoló burkolta magát. A szűk, épp egy szekérnek elegendő utcán olyan mély volt a sár, hogy attól kellett félni, egyszer csak elmerül benne valaki. Ilyen sarak csak a Németalföldön vannak, azóta is. De a pohárműves ragyavert arcú segédjét nem érdekelte egyik sem. Bár térdig cuppogott, bár a valóságosnál jobban is fájt neki minden egyes rávágódó esőcsöpp, épp csak átfutott rajta, hogy akár meg is számolhatná őket darabra, de nem amiatt zokogott. A szerelem kergette a mély, lefojtott hangú (jaj, csak fel ne ébresszen senkit, akkor vége) kesergésbe. És a szerelem, a visszautasított szerelem űzte a városka szélére is, ahova épp caplatott. Flandrine, a mester lánya ugyan se szép, se kedves nem volt, de Gambrinus meg sem látott más nőt. Azért a trampliért ette magát. De az rátarti volt, s az anyja is avval beszélte tele a fejét, hogy százszor különbet érdemelne, egy céhmestert vagy a herceg poroszlóját. Amikor Kale, a boszorkány viskóját is elhagyta, még nagyobb sötétségbe jutott, csupán a gusenbergai erdő közeli és rémítő neszei jelezték, hogy még nagyon is a földi világban jár; a pokolból nem jönnek ilyen félelmetes hangok (csak állandó morgás - úgy hitte). A fák között már tisztán kivette a kuvik sikolyát, s a bánatot elnyomta benne valami várakozásféle. Meg is találta hamar, akit keresett, az ördög egy kidőlt fa törzsére borulva hortyogott. Amikor Gambrinus a vállához ért, összerázkódott, csapott egyet a bojtos farkával, bután nézett, épp csak meg nem kérdezte: "Hol vagyok?" Lehelete iszonyú büdös volt, de nem kénköves, hanem valamilyen másmilyen...
- Te jöttél a bájitalért, na, ide a lelkeddel - és valahonnan előgurított egy hordócskát -, ez majd hat, árpából meg komlóból csináltam, még engedélyezett ételszínezék sincs benne, pedig még meg sem hoztam "a német tisztasági törvényt" (Reinheitsgebot, 1516), na, itt vagy még?
Ám a "bájital" nem úgy hatott, ahogy Gambrinus képzelte. Mire ugyanis hazaért a sárban, már pitymallott, s a mester csípőre tett kézzel várta a kapuban.
- Hol voltál, briganti? Mi ez a hordó?
És úgy berúgtak, hogy reggelre odaígérte Gambrinusnak Flandrine kezét. Rossz házasság volt, a céda természetű némber lelépett egy szerzetessel, oh, idők, oh erkölcsök - és a recepttel... Ez a színtiszta igazság. Bizonyos értelmezések szerint az egyetlen meccs, amit a papság nyert az ördög ellen.
A kőbányai sörgyárban
a portától jobbra lévő, ránézésre jó nagy (úgy 200 négyzetméteres) kiállítás oktatása szerint persze Gambrinus egy iszákos, de jó ízlésű germán felső vezető volt, király. Állításukat jobbára plakátokkal bizonyítják. Ékesen: a sör reklámozásának létezik egy kétségkívül pimasz, ám felette hangulatos grafikai világa, vastag kolbászokkal és hasonló csaplárnékkal, amelybe a rezes orrú királyok is vidáman beleférnek.
Nos, Gambrinus beosztása az egyetlen, amiben a - még az átkosban (1979) megnyitott - gyűjtemény közlése eltér a mienktől, minden mással maximálisan egyetértünk. Minden más stimmel, minden egyéb a helyén van. S olyan, mint amilyennek előre elképzeltük. Kényelmes lődörgés közben fel-felvillantja a régi és mai technológiákat, megmutat egykor nélkülözhetetlen szerszámokat, vitrinben gyűlnek össze a kupák, palackok vigyorognak a falról, az életkorodon és élőhelyeden múlik, hogy melyik közülük a régen látott. Pardon a tegező hangért, de az efféle kiállítások elengedhetetlen kelléke, a szórakoztató tónusban fogalmazott, s falakra kasírozott ismeretterjesztés is pertu a látogatóval. Feltesszük, a sör nem tűri a magázódást (vagy a fene tudja).
Ám a tárgyi világ, a mesterség- és termékhistória csak egyik, minden bősége ellenére másodlagos része a mutatványnak. A rezes orrú király meg a nehéz korsók, tehát a tárgyi örömokozást demonstráló jelzések, a mámor tárgyiasulása pedig tán harmadlagos. Fontosak, fontosak, de "alkalmazott" szerepük van - és esküszünk, így vannak igazán a helyükön. Amit ugyanis a Jászberényi úti gyártelep "halljában" látunk, az az alkotó ember hol büszkén kivagyi, hol mértéktartón szerény dicsérete. Ám nem csak úgy "általánosságban". A névtelen serfőzők, sarki kocsmárosok, falusi kádárok és a többi hétköznapi hős heroizmusa itt - névvel, címmel, pedigrével - azt ünnepli, aki a teret megadta géniuszuknak. A gyárost. A mindenkori "kapitalistát", aki először valahol Klein-Schwechatban vett egy serfőzdét. Aztán a fiát, az I. Dreher Antalt, aki bejárta Ausztriát, Németországot és Angliát, hogy kitanulja a "szakmát". (Sétapálcáját, melyben sörmintákat csempészett ki a szigetországból, nem láttuk a kiállított tárgyak közt.) S akinek a művelt világ a "láger sört" köszönheti. S akit ezért hálás követői "sörkirálynak" neveztek. Mondja még valaki, hogy sörözni proli vircsaft, már a második király lép színre! Nos, a koronázatlanok ez utóbbija lett az, akinek 1862-ben sikerült megvásárolnia az akkor már működő kőbányai sörfőzdét. A család sikertörténetét nem másoljuk tovább ide, könnyen felderíthető az (nem is csak a múzeumból), mint ahogy az sem okozhat különösebb fejtörést, hogy kiszámítsuk, meddig is tartott a diadalmenet - épp az államosításig. A "nyomozati munka" nélkül elérhető információk szerint ekkor Dreherék kiszálltak a sörbizniszből. A rendszerváltás után pedig hamar jött egy multi. Hogy a komcsi alatt a véletlenül idegenben, leginkább Olaszországban járó magyarnak adott esetben attól duzzadt kicsi időre az önérzete, hogy ott az üzletek polcain akkor is talált Dreher sört (mellesleg ma is) - az egy másik (alapvetően gazdasági alapú) történet.
Nekünk van itt (minimum) két királyunk, hogy szimbolizálják jelen dilemmáinkat. Kinek melyikük a fontosabb? Ha hét közben mennek a helyszínre, könnyebb lesz dönteni, akkor a múzeumból nyíló "pub" is üzemel.
Budapest X., Jászberényi út 7-11., nyitva mindennap 9-től 16 óráig, belépő: 300 Ft
