Lemez

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Willie Nelson: Oh What a Beautiful World

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

A texasi Abbottból származó Nelson az elmúlt másfél évtizedben többször is április 29-i születésnapjához időzítette aktuális stúdióalbumának megjelenését: a 2010-es Country Music, a 2013-as Let’s Face the Music and Dance, a 2017-es God’s Problem Child, a 2018-as Last Man Standing és a 2022-es A Beautiful Time után az Oh What a Beautiful World a 92. születésnapja előtt négy nappal jelent meg – a bevett szokást követve CD-n, vinylen és a streaming platformokon. Ha a tizenkétszeres Grammy-díjas (és ötvenhétszeres jelölt) dalszerző-előadó a saját születésnapján kedveskedik ajándékkal a közönségének, úgy tűnik, mintha nagyon fontos közölnivalója lenne; a 2010 óta kiadott évi minimum egy, de gyakran évi két lemez a pálya lezárására tett kísérletsorozatnak tekinthető, amennyiben a mulandósággal, öregedéssel, a barátsággal és a különböző aktuális társadalmi kérdésekkel (kannabisz legalizálása, szociális igazságtalanságok, a demokrácia védelme) való foglalatoskodásba és a nyugodt, letisztult, érzelmekkel átitatott előadásmódba valami hasonló tudatosságot látunk.

Volt már zenei hősök tömkelegét felvonultató, félig-meddig outlaw country duettalbum (Heroes, 2012); az időközben elhunyt nővérével, Bobbie Nelson zongoristával közös vállalás (December Day: Willie’s Stash, Vol. 1, 2014); egy utolsó közös album az „ellencountry” fenegyerekének számító alkotótárssal és baráttal, Merle Haggarddel (Django and Jimmie, 2016); a halál közelségét játékosan parodizáló, sötétebb tónusú elmélkedés (God’s Problem Child), Sinatra-feldolgozáslemez (My Way, 2018) és egy nem túl merész, de a hat-hét évtizedes pályafutás során először rögzített bluegrass album is (Blue­grass, 2023). Nelson hetvenhetedik stúdióalbuma, az Oh What a Beautiful World annyiban tér el a korábbiaktól, hogy egy kortárs pályatárs előtt tiszteleg: a szintén kiváló dalszövegíróként és tehetséges előadóként jegyzett, az idén 75 éves Rodney Crowell dalait dolgozza fel. Két dalnak a tavalyi, The Border című albumán is Crowell volt a társszerzője – a címadó csodálatos balladának is, amely az amerikai–mexikói határon játszódik –, de most, tizenkét dal meghallgatása után úgy tűnik, hogy Nelson elsősorban a 2014-ben kiadott Tarpaper Sky című lemezéért van oda, a legtöbb dal onnan származik.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.