Lemez

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Willie Nelson: Oh What a Beautiful World

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

A texasi Abbottból származó Nelson az elmúlt másfél évtizedben többször is április 29-i születésnapjához időzítette aktuális stúdióalbumának megjelenését: a 2010-es Country Music, a 2013-as Let’s Face the Music and Dance, a 2017-es God’s Problem Child, a 2018-as Last Man Standing és a 2022-es A Beautiful Time után az Oh What a Beautiful World a 92. születésnapja előtt négy nappal jelent meg – a bevett szokást követve CD-n, vinylen és a streaming platformokon. Ha a tizenkétszeres Grammy-díjas (és ötvenhétszeres jelölt) dalszerző-előadó a saját születésnapján kedveskedik ajándékkal a közönségének, úgy tűnik, mintha nagyon fontos közölnivalója lenne; a 2010 óta kiadott évi minimum egy, de gyakran évi két lemez a pálya lezárására tett kísérletsorozatnak tekinthető, amennyiben a mulandósággal, öregedéssel, a barátsággal és a különböző aktuális társadalmi kérdésekkel (kannabisz legalizálása, szociális igazságtalanságok, a demokrácia védelme) való foglalatoskodásba és a nyugodt, letisztult, érzelmekkel átitatott előadásmódba valami hasonló tudatosságot látunk.

Volt már zenei hősök tömkelegét felvonultató, félig-meddig outlaw country duettalbum (Heroes, 2012); az időközben elhunyt nővérével, Bobbie Nelson zongoristával közös vállalás (December Day: Willie’s Stash, Vol. 1, 2014); egy utolsó közös album az „ellencountry” fenegyerekének számító alkotótárssal és baráttal, Merle Haggarddel (Django and Jimmie, 2016); a halál közelségét játékosan parodizáló, sötétebb tónusú elmélkedés (God’s Problem Child), Sinatra-feldolgozáslemez (My Way, 2018) és egy nem túl merész, de a hat-hét évtizedes pályafutás során először rögzített bluegrass album is (Blue­grass, 2023). Nelson hetvenhetedik stúdióalbuma, az Oh What a Beautiful World annyiban tér el a korábbiaktól, hogy egy kortárs pályatárs előtt tiszteleg: a szintén kiváló dalszövegíróként és tehetséges előadóként jegyzett, az idén 75 éves Rodney Crowell dalait dolgozza fel. Két dalnak a tavalyi, The Border című albumán is Crowell volt a társszerzője – a címadó csodálatos balladának is, amely az amerikai–mexikói határon játszódik –, de most, tizenkét dal meghallgatása után úgy tűnik, hogy Nelson elsősorban a 2014-ben kiadott Tarpaper Sky című lemezéért van oda, a legtöbb dal onnan származik.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.