Gasztro

Szalonna, bacon, hurka, kolbász, libamáj, füstölt húsok, rengeteg sertéshús, káposzta, nagyszerű borok, pompás sörök - az elzászi konyha nem kimondottan a légiességéről nevezetes, itt még a saláta is húsból van.

Sosem gondolnánk, hogy az ártatlan kis péksüteményeknek bármi közük lehet országos jelentőségű közügyekhez, pedig dehogynem. Két olyan pékségben jártam, amelyek mintha egy alternatív valóságból csöppentek volna Budapestre.

Debrecenben, a "legendás" Városháza étterem bezárása után több új önjelölt utód bukkant fel a belváros szívében, a Piac utca környékén. Az Ikon elég hamar közismertté vált gasztrofesztiválos megjelenéseinek, toplistás helyezéseinek köszönhetően, no és persze "gasztronómiai tudatosságra nevelő" programjaival.

A sárga (golden) édeskés, enyhén kesernyés utóízzel. A pink-fehér csíkos az ún. chioggiai cékla, egy ősi olasz fajta, amely Chioggia városából származik (mint Goldoni csetepatéja). Ez jellegzetes rózsaszínű-fehér évgyűrűket rejt, íze enyhe, édeskés, inkább retekhez hasonlít.

A bagel a magyar vendéglátásban és kiskereskedelemben leginkább a középen gondosan kilyukasztott zsemlét jelenti. A fővárosban viszont nemrég megnyílt az első olyan hely, ahol végre tényleg bagelt sütnek. Méghozzá kiválóan.

Talán akkor kezdődött a Ráday utca felhígulása, amikor kitették a nagyméretű késes-villás KRESZ-táblát meg hogy az "ízek utcája" vagy valami hasonlót, de lehet, hogy már korábban (vagy később) megtörtént a rossz irányba fordulás, csak nem vettük észre.

Zseniális, hogy a délkelet-ázsiai - különösen a thai vagy a vietnami - konyhákban micsoda csodálatosan összetett, izgalmas, ugyanakkor kiegyensúlyozott ízeket képesek produkálni a legkontrasztosabb hozzávalókból.

A purista tésztaügyi radikálisok szerint a nagyipari volumenben előállított pékáruk szükségképpen rosszak, de érdemes némi szkepticizmussal közelíteni ehhez az állításhoz. Ebben a nyitott szellemben látogattunk meg két, a budapesti áruházak polcain is terített termékeket gyártó pékség saját lerakatát. Vigyázat: a beszámoló a nyugalom megzavarására alkalmas eladói magatartást tartalmaz!

Először leülök mindig a verandán, bámulok bambán. Aztán járok egy kört a kertben, minden növényt megvizsgálok. Vissza a verandára, kávézás. Újra a kertben, egy kör, nézelődés, vissza. A falusi levegő. Aztán járok egyet a házban, szívom be az oly sok gyerekkori emléket árasztó illatát.

Ha megkérdezünk külföldieket, hogy számukra melyek a magyar konyha legfurcsább fogásai, többnyire két étel végez a dobogó első két helyén: az édes - diós, mákos stb. - tészták és a gyümölcslevesek.

A fogyasztók naiv pékszakmai álmodozásaiban a pékség és a péküzlet egy és ugyanazon létesítmény, ahol maga a pék szolgálja fel az épp akkor a kemencéből kivett kenyeret, modern, rohanó világunkban azonban a helyzet jellemzően nem ilyen idilli. Két olyan üzletben is jártam, ahol saját bolttal nem rendelkező, nagyon eltérő profilú pékségek, a Délifrance és a Marmorstein termékeit árulják. És még egy kiváló sör is bejött a képbe.

A 19. században még az Alföld volt a csárda intézményének legfőbb helyszíne, a 20. század közepére-végére már a Balaton környéke volt hangos a muzsikaszótól. Persze a két a dolog csak a nevében egyezett, míg a régi csárda maga volt a megtestesült funkcionalitás, néhány kivételt leszámítva az új vendéglátás legsötétebb bugyra lett, elsősorban a külföldi vendég megkopasztásának emblematikus helyszíne.

Hát Csabát a Lehelen ismerik-e? Nála bukkannak fel nyaranta azok a pazar paradicsomok, a szivárvány minden színében. A portékájáról rögtön könnyen felismerhető, mert minden zöldség más, mint a többieknél. Akad nála sárga, hosszúkás paradicsom, kis lila és fekete koktél, piros-zöld cirmos, aztán tűzpiros ökörszív, nem is beszélve az olaszok nagy kedvencéről, a hosszúkás, édes, lédús San Marzano fajtáról.

Az amerikaiak misztikus kedvence, a mogyoróvaj kétségtelenül nem tartozik a világ legkifinomultabb alapanyagai közé. Főleg nem a leggyakrabban fogyasztott változatában: kenyérre kenve, lekvárral.