Kialakulóban az év élelmiszerbotránya és fogyasztópolitikai skandaluma, a Nemzeti Élelmiszer-biztonsági Hivatal (Nébih) mintegy 100 terméket vizsgál: melyik jobb, pontosabban rosszabb nálunk, mint például az osztrákoknál. Az eredmények még ebben a hónapban megérkeznek, de a végkimenetel nem lehet kétséges. Az jön majd ki, hogy a magyarok néhány kategóriában rosszabbat kapnak ugyanabból a termékből. Nemrégiben egy szlovák vizsgálat ugyanezt dörgölte a multik orra alá. Ezután ugyan joggal szidhatják a minket szeméttel etető világcégeket a V4-es vezetők – ám hiába kérnék az Európai Tanács vagy az uniós szakhatóságok beavatkozását, azok legfeljebb széttárhatják a kezüket, és az ellentmondásos jogi környezetre hivatkozhatnak. Alább azt próbáljuk megvilágítani, milyen termékekre irányul és milyen módszerekkel zajlik a vizsgálat, és ha vannak is különbségek, azoknak mi lehet az oka.
Patikamérlegen
A februári szlovák eljárás alkalmával 22 azonos márkájú élelmiszert vizsgáltak helyi és osztrák viszonylatban, s ebből tizenegynél volt kimutatható minőségi különbség a szlovák fogyasztók kárára. Kezdjük azzal, hogy a szlovák fogyasztóvédők szerint a helyi piacra szánt üdítőkben több volt a tartósítószer és a mesterséges édesítőszer! (Ezek szerint van, amivel mégsem spórolnak a smucig multik.) Továbbá közelebbről nem részletezett fűszerekben több nedvességet és több „törmelékanyagot”, a sajtoknál alacsonyabb szárazanyag-tartalmat mértek, ám ennél is tragikusabb hír, hogy az azonos hústermékekben kevesebb volt a hús. Azt is megállapították, hogy az előre csomagolt teák kevésbé illatosak és ízletesek, mint az Ausztriában kaphatók.
Hazánk esetében friss Nébih-eredmények még nincsenek, de a hivatal három évvel ezelőtti vizsgálata is legfeljebb egált tudott kihozni (a kávékat leszámítva: két nyugati cég magyar termékét is jobbnak találták). Néhány esetben konkrét összetételbeli eltérést találtak, másoknál pedig (ez volt nagyobb hányad) azt állapították meg, hogy ún. érzékszervi különbség mutatkozik – a nálunk kapható verziók kárára. Vagyis Ausztriában lágyabb és krémesebb a Nutella, roppanósabb a Manner, sűrűbb és finomabb a puding, tejberizs (Paula, Landliebe) és kakaósabb a Nesquik. Ráadásul az osztrák kóla jobb minőségű aromákkal és 0,6 százalékkal kevesebb cukorral készül (bár a Coca-Cola receptúrája részben még mindig titok).
Ha végignézünk ezen a listán, kevés komolyan vehető, hardcore adatot találunk. Leginkább arra kaphatta fel a fejét a magyar fogyasztó, hogy a Knorr kispórolta az osztrákoknál meglévő háromféle (szintén porított) sajtot a magyar piacra szánt carbonaraporból, és a húsgombóclevesporban is bajok voltak a gombócok számával. Csakhogy a beszámoló értelmezésével birkózó fogyasztó számtalan szubjektív szemponttal találkozik – még ha a tesztelési folyamat eljárásrendje bizonyára szigorúan szabályozott is. Mi az, hogy krémesebb és lágyabb? Mi a roppanósság mértékegysége? Mire mondjuk, hogy illatosabb, pláne, hogy ízletesebb, mint a másik, ugyanolyan fajtájú étel? S ha meg is lehetne precízen (majdnem azt mondtuk: objektíven) határozni ezeket, akkor ki dönti el, hogy mennyire elengedhetetlen sajátja ez vagy az a tulajdonság ezen vagy azon terméknek? S valahogy összegezni kellene a nagy sokaságon elvégzett terméktesztek során nyert népi tapasztalatokat is – mert amíg a hatóság szubjektív ítélete nem egyezik más, amatőr bevizsgálók eredményeivel, addig az embernek erős kétségei támadnak a hivatalos minősítések valós jelentősége felől. Tudjuk, a szakhatóságot arra találták ki, hogy ellenőrizzen, s ha szigorú az összetételbeli definíció, határozott receptúra van a kezében, akkor kötelessége, hogy ellenőrizze: mindenből épp annyi van nálunk is a kólásüvegben, a kakaósdobozban, a joghurtospohárban, mint a néhai vasfüggöny túloldalán. Csakhogy a nyilvánosságra került és a politikusok által is szajkózott panaszok többnyire nem ilyen jellegűek. Az alkalmilag mérhető mennyiségi hiányokból nem rajzolódik ki olyan diabolikus vállalati viselkedésre utaló rémkép, amire csak a regionális (kelet-közép-európai), pláne posztkommunista utódállami kisebbrendűségi érzésből fakadó ressentiment lenne a jogos válasz.
Akad persze arra is hazai példa, hogy egy – nem a legmagasabb reputációjú, de azért finom – péksütemény, a töpörtyűs (hivatalos modorossággal tepertős) pogácsa összetételét sikerült európai szinten szabályozni. Tavaly óta az Európai Bizottság a hagyományos különleges termékminősítéssel látta el a tepertős pogácsát – a Magyar Pékek Fejedelmi Rendje (hah!) kezdeményezésére. Így aki ilyen pogácsát akar sütni, annak 15 nappal előtte be kell jelentenie a Nébihnél, mire a hivatal kiállít egy hatósági bizonyítványt, mert csak ennek birtokában állhat neki sütni a két engedélyezett receptúra egyike szerint (egyebek mellett az bennük a közös, hogy a zsírtartalom legalább 60 százaléka tepertőből származik). Viszont akinek ez nem tetszik, süthet például tepertős sokszöget.
Mennyi cukor kell a kólába?
Ha egy cég tényleg mást, rosszabb minőségűt, vagy egyszerűen kevesebbet rak ugyanabba a dobozba, annak sokak szerint jó oka van, s ebben látják az élelmiszerrejtély nyitját is. Ez ugyanis csak azért lehet, mert mi, kispénzű hazai fogyasztók nem tudnánk megfizetni a jobb minőséget, amit az osztrák, a bajor vásárló könnyen megengedhet magának. Ám ez a magyarázat is sok sebből vérzik: máris akadtak olyan, a vizsgálatokban hírbe hozott cégek, amelyek ugyanazon a gyártósoron rakják össze a Budapestre és Bécsbe szánt termékeiket. Állításuk szerint ők már csak technológiai okokból sem lennének képesek egyszer jobb, egyszer hitványabb minőséget legyártani ugyanabból a porból. Az sem stimmel, hogy a magyar fogyasztó ne lenne képes egy árnyalattal többet fizetni ugyanazon az ár- és minőségi kategórián belül a csupán hipotetikusan jobb minőségű termékért.
A valós ugrás nyilvánvalóan az volna, ha a kispénzű magyar fogyasztó e tömegtermékek helyett jobb, finomabb, zamatosabb, netán egészségesebb ételt kezdene vásárolni. Mert vegyük észre, hogy az emelt hangú disputa kakaóporok, cukros és cukorpótlós üdítők, mogyorókrémek, halkonzervek, gyári joghurtok, nápolyik, tejcsokoládék, felvágottak és porlevesek körül zajlik. Igazán nem akarnánk lebecsülni e javakat, s tudjuk azt is, hogy mennyien szeretik és találják finomnak őket, de valahol mindenki, legalább magában elismeri, hogy ezek valójában a junkfood verseny örök dobogósai, amit a nagyipari ételgyár megrágott, majd kiköpött magából. Ez persze nem azt jelenti, hogy a legaljának ne lennének saját minőségi szabványai, s azok vélt vagy valós megsértése miatt ne lehetne akár hisztérikus hangulatot is gerjeszteni. Ám sajnos a fogyasztó e precízen nem mérhető kategóriákban sokszor máshogy ítél. Meglehet, épp azért eszünk ilyet, mert azt hozzák, amitől óva intenek a fogyasztóvédelmi és egészségügyi szakhatóságok: minél sósabb, minél édesebb, cukrosabb, töményebb, gejlebb, annál jobb. S bár sokaknak tényleg nem futja másra, de másoknak éppen ezek jelentik a bűnös napi élvezetet – igaz, e csoportban nyilván átélhetőbb a tejcsoki nápolyival, nutellával és kólával, mint a parizer-porleves kombó. De akár szükségből, akár passzióból fogyasztjuk, semmiképpen sem örvendetes, ha rosszabbat eszünk, mint ami a lehetőségeinkből adódik – tágan értelmezett fogyasztóvédelmi, de talán népegészségügyi aspektusból sem. Csakhogy ebből a kissé magasabb rendű szempontból teljesen érdektelen, hogy fél százalékkal több cukor van-e abban a szénsavas löttyben, több-e benne a hústörmelék, pláne, hogy „zamatosabb”, „roppanósabb” vagy „kakaósabb-e”. De a sajtpor kispórolása a carbonaraalapból akkor is pofátlanság! Még ha e fogalomtól és terméktől nemhogy egy mesterszakács, de az otthon főzögető fogyasztó haja is az égnek áll.
Persze mondhatjuk azt is, hogy mindenki vásároljon jó minőségű, szigorúan magyar (és nem csak magyarországi) gyártású élelmiszert, de a fogyasztó sokszor e tekintetben is bajban volna nemcsak a megfizethetőség, de a minőség miatt is. Hogy csak egy példát mondjunk, a magyar borok, sörök (mármint a nagyüzemiek) jó részének nemzetközi reputációja nem olyan, mint amit előállítóik szerint megérdemelnének, és rendre a nyugati üzletek legalsó polcain szégyenkeznek. Sőt, számos esetben a fogyasztó is úgy vélekedik róluk, hogy még az alsó középkategóriás európai versenytársakkal sem veszik fel a versenyt. De ez már végképp nem a multi hibája, az ő termékei, a többnyire szubjektív és objektív, kisebb-nagyobb hibahatáron belül, hozzák ugyanazt a csekély minőséget.
