És azt tudták, hogy a Szentendrei utat a csillaghegyi elágazás után úgy hívják, hogy Rákóczi utca? A taxisok biztos tudják, de nekünk csak akkor esett le, amikor már Csillaghegy szívében, nem messze a HÉV-megállótól megálltunk a kiszemelt vendéglő előtt. Tehát ez volna a Szentendrei út 333-as szám alatti ház? Itt meg egy másféle számozás. A bejárat fölött nemcsak a Rézpatkó vendéglő feliratot olvassuk, de azt is, hogy „anno 1982”.
Harminckét év igen hosszú idő, ám ha abból indulunk ki, hogy az 1982-es esztendőt (vagy az 1979-est, az 1984-est, tökmindegy) a magyar vendéglátás gyászévének is kinevezhetnénk, hisz épp a rántott sertésborda, a hortobágyi húsos palacsinta és a brassói aprópecsenye ülte torát, nem lennénk ennyire büszkék. Csakhogy senki nem választhatja meg a születési dátumát, a Rézpatkónak ’82 jutott. Nekünk meg egy csomó hely. Szerdán, ebédidőben nincs vendég. A parányi kerthelyiségben kötünk ki, ahol mindössze három asztal fér el, a placc nagy részét egy régi, immár ráccsal fedett kút foglalja el, kilátás nincs, viszont dohányozni szabad.
Jó pont, hogy minden várakozással ellentétben a Rézpatkó nem magyaros, hanem magyar ételeket kínál, még jobb, hogy a májgombóclevesben (450 Ft) a sárgarépa olyan finom, hogy fütyülni támad kedvünk. Ám a levesre meg a májgombócra elfogynak a dicsérő szavak, egyáltalán a jelzők, annyira jellegtelenek. A hagymás rostélyosban reménykedünk, amit itt úgy neveznek: „rostélyos sült makói hagymakarikákkal” (1950 Ft). A hússal, hagymával nem is lenne semmi baj. Világbajnokságot nem nyernének vele, azért többé-kevésbé vállalható. Nem így a szottyadt sült krumpli, ami annyira megdöbbentő, hogy egy régi viccel próbáljuk feledni. Ám nemcsak e rémes köretet, hanem az utána következő, egészen elképesztő, felmelegített, pudingos pékárut, amit itt aranygaluskának (600 Ft) hívnak.
– Pincér, hívja a szakácsot!
– Szabadságon van, és különben is, két hétre előre mindent elkészített… De holnap már lesz!
