Az, hogy a szarvasgomba bármennyire ízletes, mégsem lett a népélelmezés egyik alap-élelmiszere, talán rejtőzködő életmódjának köszönhető. Megtalálása nem egyszerű: vagy egyedül próbálja az ember, vagy állatot hív segítségül. Az első esetben átkutatjuk a reménybeli lelőhelyet, és egy kapával megpróbáljuk kifordítani a föld alatt megbúvó szarvasgombát. Ezt eredményesen csak néhány igazi specialista tudja elvégezni, dilettánsoknak nem érdemes próbálkozni, hacsak nem akarják szándékosan tönkretenni a fél erdőt.
Sokkal jobb, ha egyből a második módszerrel indítunk, vagyis
állattal,
leginkább disznóval vagy kutyával.
A középkor francia gourmandjai számára a disznó szinte önként kínálkozott, hiszen köztudott volt, hogy vadon élő őse mennyire szereti a gombát. A sertés okos, így nem nehéz megtanítani, hogy ezentúl csak a szarvasgombánál túrjon. A probléma csak az, hogy ha megtalálta, nem szívesen adja oda, inkább maga szeretné elfogyasztani, és ilyenkor hajlamos elfeledkezni a gazdáról. Az ebből fakadó veszélyről tanúskodik a francia kutyások közkedvelt mondása, miszerint onnan lehet megismerni a disznóval kereső embert, hogy legalább egy ujja hiányzik. A sertések meglehetős önfejűsége és mohósága egyenesen kikényszerítette, hogy a XVII. századtól egy olyan háziállatot keressenek, amelyik szófogadó, és a gombát sem azért keresi, mert szeretné fölfalni, hanem mert szeretne a gazdájánál bevágódni. Természetesen a kutyára esett a választás, aminek a mai környezetvédők is örülhetnek, mert a kutya nem túr, nem kapál, hanem nagy pontossággal csupán jelzi a lelőhelyet.
A franciák először nemzeti kutyáikat, a breton spánielt és az uszkárt képezték ki, de mára az angol riválisok, a labrador és golden retrieverek a legnépszerűbbek ezen a szakterületen még Franciaországban is. A szarvasgomba-keresés
nem fajtaspecifikus
munka, de a tapasztalat szerint a legeredményesebbek a vadászkutyák és ezek keverékei; Magyarország sztárja egy labrador-magyar vizsla keverék. A kutyákat még hároméves korukban is meg lehet tanítani erre a munkára, ám itt is igaz, hogy a kölyökkorban kiválasztottak nagy előnyben vannak. Persze mindenekfölött áll az alapos kiképzés - nehogy a kutya az erdőbe érve, a szarvast hajtsa a szarvasgomba helyett.
Hazánk szarvasgomba-rajongói a három különféle gombakereső módszer közül az emberi és a kutyás keresést alkalmazzák, disznókat eddig nem állítottak csatasorba. Három éve megalapították a jelenleg kétszázötvenes taglétszámmal fölálló Első Magyar Szarvasgombász Egyesületet (EMSZE). Saját szaklapot adnak ki Fekete Gyémánt néven (üdvözlet Jókainak és a szeneseknek), szarvasgomba-ismereti, -termesztési és -kereső tanfolyamokat tartanak, az utóbbit kutyák számára is, ezenfelül híres magyar szakácsokat bevonva, megpróbálják feléleszteni ezt az ötvenéves gasztronómiai tetszhalottat. De a növekvő népszerűségnek ára van, megjelentek azok a gyűjtők, akiket nem a szarvasgomba szeretete, hanem kizárólag az érte kapható pénz vezérel, ami nem csekély. A nálunk csak elvétve található isztriai faj
kilónkénti ára
100 és 400 ezer forint
közötti a nemzetközi piacon, és a hazánkban közönséges nyári szarvasgombáért is megadják a 20-60 ezer forintot a magukra valamit is adó szakácsok. Az EMSZE megpróbálja a hobbi, a hivatásos gyűjtők, valamint a kereskedők szempontjait egyaránt figyelembe venni, de a legfőbb irányelvük a természet védelme, a lelőhelyek megóvása. Nincsenek könnyű helyzetben, mert minden erőfeszítésük ellenére és a nemzetközi gyakorlattól eltérően, hazánkban a szarvasgombáról nincsen törvény. Nemhogy engedélyhez nem kötik, de még kvóta sem szabályozza a gyűjtését, pedig mindez az éti csigáknál már bevált. Jelenleg a szarvasgomba számára csupán az jelent védelmet, ha az erdő gazdája tetten éri a gyűjtőt, mert ebben az esetben lopásnak számít a dolog, de ha ez nem történik meg, a tolvaj annyit szed, amennyit akar, miközben gyakran tönkre is teszi a lelőhelyet. Amíg a törvényi szabályozás késik, az egyesület nem tétlenkedik, legutóbb
különleges
piros mellényeket
varrattak az egyesület emblémájával, ezeket adják rá az erdőben dolgozó kutyáikra, hogy az arra járó vadász nehogy azt higgye, nincs gazdájuk, és lelője őket. Így, ha a szarvasgomba védelme még nem megoldott is, legalább az azt kereső kutyák túlélési esélyei javultak jelentősen.
Böröcz László
(A cikkhez nyújtott segítségért köszönet Bratek Zoltánnak, az EMSZE elnökhelyettesének és Vasteleky Péternek, aki az egyesület kynológiai szakbizottságának elnöke.)
