Az év végéig a kormányzat beindítja az ármonitoringot. Az árfigyelő egy weboldal lesz, ahol összehasonlíthatók lesznek a nagyvárosokban működő hipermarketek árszintjei. Az intézkedést kezdeményező fogyasztóvédelmi hatóság és a Versenytanács arra számít, hogy az ármonitoring a fogyasztói árak csökkenéséhez vezet. A kormány jóváhagyta az ármonitoring létrehozására vonatkozó javaslatot, a projektnek az év végéig kell beindulnia. A finanszírozást azonban csak márciusban tisztázzák, és a műszaki részletek kidolgozása is hátravan. A költségeket valószínűsíthetően európai uniós forrásokból fedezik majd.
Ne keressék az intézkedés részleteit a Magyar Közlönyben – a hír Romániára vonatkozik, és február közepén látott napvilágot. Tény, hogy a megjelenéssel szinte napra pontosan egy időben itthon is megszólalt árügyben a politika.
A Fidesz parlamenti frakciója bejelentette: „Országgyűlési határozatban kérik a kormányt arra, hogy alakítsa ki az árak rendszeres monitoringozásának rendszerét, és az állami támogatások – például a munkahelyvédelmi akciótervben folyósított támogatások – megvonásával szankcionálja, ha egy ágazat szereplői az árak kialakításánál nem veszik figyelembe az energiahordozók árának csökkenését.” Ezen túl „a Fidesz-frakció továbbra is kiemelten fontosnak tartja, hogy a magyar családoknak csak annyit kelljen fizetniük a termékekért és szolgáltatásokért, amennyit feltétlenül szükséges”. A formális parlamenti kormányerő azért szánta el magát e hivatalos felszólításra, mert a frakció álláspontja nem egyezik a gazdasági tárca véleményével kifliügyben.
A probléma lényege a politikusok szerint az, hogy az elmúlt időszak üzemanyag- és lisztárcsökkenése nem jelent meg a végtermékek fogyasztói árában. Az ügyben a szaktárca, a pékek érdekképviseletei, valamint kereskedők részvételével egy lényegében eredménytelenül zárult egyeztetést is tartott Rogán Antal fideszes frakcióvezető, a parlament gazdasági bizottságának elnöke. A pékek bejelentették, hogy márpedig ők nem tudják felülírni a kalkulációikat, amúgy is kemény a verseny a piacon, nyomottak az árak. A kereskedők ehhez annyit tettek hozzá, hogy a maguk részéről hasonló
a helyzet, azzal a különbséggel, hogy a konkurenciaharc immár a saját gyártású péktermékek piacán is erősen érzékelhető. A kudarcos egyezkedést eleve nehezen viselte az ügyben valamiféle megállapodást kicsikarni akaró rezsiharcos politika, de aztán házon belülről is érkezett egy váratlan pofon. A Nemzetgazdasági Minisztérium ugyanis hivatalos értékelésben vizsgálta a fogyasztói árak, illetve a regisztrálható költségcsökkenések viszonyát, és leszögezte: „Összességében nem várható, hogy az üzemanyagárak csökkenését a vállalkozások maguktól érvényesíteni fogják termékeik, illetve szolgáltatásaik áraiban, a minisztérium azonban nem tervez semmilyen beavatkozást a piaci árképzési folyamatokba, mivel várakozásai szerint egész évben mérsékelt marad az infláció.”
Óriási különbség
A nemzetgazdasági tárcához közel álló forrásaink szerint a személyes ellentéteket is felszínre hozó vita hátterében egy nagyon is reális „nagypolitikai” elhatározás húzódik meg: a rezsiharc folytatása más eszközökkel. Úgy tudjuk, már a parlamenti szezont beindító mezőkövesdi Fidesz-frakcióülésen felmerült, hogy a közművekre alapozott, tavaly áprilisban sok szavazatot hozó rezsikampány eredeti formájában nem folytatható. Eszközei akkor is kimerülnek, ha épp a lapzártánk idején induló nemzeti (értsd: állami) gázszolgáltatót a villamos energia, a vízszolgáltatás és esetleg a távközlés területein is hasonlók követik. Információink szerint már a tavalyi év végén folytak a tárca szakértői és a kormánypárti frakció között szakmai egyeztetések arról, milyen gazdasági szektorokban lehetne „indirekt eszközökkel”, de jól érzékelhetően úgy operálni az árakkal, hogy abból az derüljön ki: a kormány a polgárok érdekében letöri az árakat. Az egyeztetéseken kiderült, hogy elsősorban a mindennapi élelmiszer-vásárlás lehet ez a terület. Hogy Rogán Antal és stábja a csökkenő üzemanyagárak okán miért épp a pékeket pécézte ki revíziós célpontként, az rejtély. Egyik informátorunk szerint a megbeszéléseken elhangzott: meg kell nézni, mit terít a gyártó nap mint nap, becsüljük meg, mennyi lehet egy fuvaron a haszna, aztán kérjük számon rajta az extraprofitot. Közben valakinek eszébe jutott az is, hogy az adóhatóság tavaly már eleve kötelező (minimálisan bevallandó) jövedelmezőségi szinteket állapított meg a sütőipari cégekre, azaz nyilván lesznek adatok is (lásd: Fehérített kenyér, Magyar Narancs, 2014. május 7.). Kezdjük tehát a kiflivel, aztán később jöhet a tej, utána meg a párizsi.
Ám a frakció derék tagjai talán nem is sejtik, milyen ingoványos területre tévednek, amikor az élelmiszerpiac belső árviszonyait kezdik babrálgatni. A bevezetőben említett, idén beinduló román rendszer (más európai országok gyakorlatához hasonlóan) pusztán a fogyasztói árak változását és boltonkénti eltérését mutatja meg az érdeklődő vásárlóknak, míg a Rogán-féle javaslat a beszállítói árakra koncentrál, mégpedig a költségek változásának függvényében. A különbség óriási. Maradjunk a kiflinél: akkor is azonnal besül e metódus, ha egy kisvárosi pékség költségeit és árait kell összevetni a bevásárlóközpont hasonló mutatóival. Nincs ember, aki pontosan megmondaná, a 14 forintos multitermék fogyasztói (!) ára reális-e, vagy a kisvállalkozó hasonló értékű átadási ára – erre még rájön ugyebár a boltos haszna is. Ezt kellene visszafejteni tételes költségnemekre, belső elszámolásban érvényesített kockázati százalékokra és tartalékokra (mi van, ha lerobban a terítőkocsi?), aztán meghatározni az adott termék maximális átadási árát, természetesen rögzítve a boltos által darabonként elkérhető összeget is. Jelen pillanatban nehezen elképzelhető, hogy akár csak a kifli esetében is lenne olyan intézmény, amely valódi, komoly döntéseket megalapozó adatokat tudna mindehhez felmutatni Záhonytól Hegyeshalomig minden pékségre.
De ha átfogó szabályozásban gondolkodunk, akkor az úton nehéz lenne megállni. Szóba jöhetne például az is, hogy az egyes költségnemeket sorolná be bizonyos szintek közé valamely főhatóság, netán szabályozva az árukibocsátáshoz szükséges felhasználási mennyiségeket is. Akinek minderről a szocializmusban a mindennapi életet alapvetően meghatározó egykori Országos Anyag- és Árhivatal működési modellje jut az eszébe, az nem téved túl nagyot.
Ám mindez szinte biztosan megmarad a fantazmagória szintjén. Az Európai Unióban a Rogán-féle felvetés alapjaiban értelmetlen. A közösség szabályozása ugyanis a versenyágazatokban – mint az élelmiszerpiac – kizárja a kormányzati árszabályozást (azt is, hogy például belső piacvédelmi okokból más tagországok árui előtt lezárja valaki a határt). A fideszes javaslat ráadásul visszafelé is elsülhet; ha a belső vállalkozások árait mesterségesen alacsonyan tartjuk, akkor csökkenhet az árualap, hiszen haszon nélkül senki nem akar dolgozni – e folyamat tehát éppen azon külföldi konkurensek előtt tárná szélesre a kaput, amelyek jelenlétét kézzel-lábbal igyekszik korlátozni a kormányzat.
Gyanítható egyébként, hogy sem magát az alapjavaslatot, sem a tervezett országgyűlési határozatot nem veszi komolyan senki, egy év múlva talán senki nem is emlékszik majd rá. Született határozat már arról is, hogy a jövőben a multik helyét a pénzzel-infrastruktúrával megerősített termelői-helyi piacoknak kell átvenniük. Arról is volt döntés két éve, hogy már középtávon meg kell duplázni a sertésállományt. Egyik ügyben sem történt érdemi változás. A kifli árában sem lesz.
