Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. július 25-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Légkondicionálót mindenki látott már: nyaranként a zárt térben a külső környezetnél alacsonyabb hőmérsékletet képes teremteni. Hűvösebb hónapokban ugyanezzel a berendezéssel jó esetben akár fűteni is tudunk, ha alkalmas arra is, hogy magasabb hőmérsékletet hozzon létre, mint a környezet – de azért ne felejtsük el, sokkal több energia kell a külső mínusz 1 Celsius-fokhoz képest biztosítani a belső 20 fokot, mint mondjuk 30-ról 25-re hűteni a lakást.
Hogy megy be
Történetük során a klímaberendezéseket azért tipikusan hűtésre használták, fűtési képességük kiaknázása csak az utóbbi években került előtérbe. Légkondit nem csak épületekben, lakásokban vagy azok helyiségeiben találunk; egy zárt utasterű jármű ma már szinte elképzelhetetlen klímaberendezés nélkül, bár mindannyian utaztunk már a spártai kivitelezésű 3-as túlélő metrón.
A klímaberendezések afféle hőszivattyúk, amelyek könnyen párolgó, zárt csőrendszerben keringtetett folyadék segítségével közvetítik a hőenergiát egyik térrészből a másikba. A klímaberendezés ideáltipikusan egy kültéri és egy beltéri egységből ál, amelyeket szigetelt rézcsövek kötnek össze: itt áramlik a hűtőközeg, mely lehet valamiféle klórozott-fluorozott szénhidrogén, amelyről hol az derül ki, hogy az ózonrétegbe vág méretes lyukat, hol az, hogy sajnálatos módon mérgező anyaggá alakul hő hatására (már ha előbb be nem lobban). Helyenként (például autókban) szén-dioxidot, propánt, propilént, ipari méretű hűtőberendezésekben ammóniát és más anyagokat is alkalmaznak.
Egy rendes otthoni klímaberendezés lelke a párologtató: itt a hűtőközeg elpárolog, hőt von el a ventilátorral átmozgatott beltéri levegőből, amelyet így jól le is hűt. És közben ki is szárítja, hiszen a beáramló beltéri párás levegőből lecsapódik a nedvesség egy része, s az egy külön csövön kivezetve végül éppen a fejünkre fog csöpögni, amikor elsétálunk a kültéri egység alatt. A klímaberendezésben ezen kívül mindig akad egy kompresszor, amely az éppen gáz halmazállapotú hűtőközeget összesűríti, növelve annak nyomását és hőmérsékletét, meg egy kondenzátor, ahol a hűtőközeg hőt ad le a hozzá képest hidegebb kültéri levegőnek. Közben lecsapódik (kondenzálódik) és folyadékká alakul, azután útba ejt egy expanziós szelepet, amely szabályozza a hűtőközeg áramlását és nyomását – lényeges, hogy a hűtőközeg nyomása és hőmérséklete csökkenjen, mielőtt visszatérne a párologtatóba.
Jeges borogatás, lábvíz
A mai klímaberendezések elődei (amelyekkel jeget is tudtak csinálni, elvégre a hűtőgép is hasonló elven működik) a 19. század elején jelentek meg, de igazából a 20. század második felében terjedtek el, hazánkban pedig ez a folyamat jócskán átcsúszott jelen századunkba. Az emberiség persze korábban is hűtötte magát a nyári melegben, és az sem igaz, hogy az árammal működő, gépi klímaberendezésnek ne lennének jelenlegi alternatívái. Rátérhetnénk arra is, hogyan lehet a végtagok, a tarkó, a halánték, a felsőtest nedvesítésével, hűtésével, esetleg szintén géperejű, de lehetőleg valami hőelvonó közeggel (párolgó víz, olvadó jég) kombinált ventilátorral, pláne „mobil klímával” (amelyben a párolgó víz hőt von el, így hűvösebb levegőt mozgat, mintha csak a forrót pörgetné) kiváltani a klímaberendezést. De érdemes figyelembe venni, hogy sokan tudatosan nem alkalmaznak klímát, és korántsem azokról beszélünk, akik nem engedhetik meg maguknak. Vannak, akik számára a klímaberendezés egészségügyi tehertétel; könnyen megfáznak, ízületi problémákat, allergiás reakciókat vált ki a működése (lásd keretes írásunkat!). Mások viszont zsákutcának tartják a lakásonként felszerelt klímaberendezést, amellyel csak tovább fűtjük amúgy is elviselhetetlenül meleg környezetünket, közben növeljük az üvegházhatású gázkibocsátást, és olyan terhet rakunk az energiarendszerre, amelyet idővel nehezen fog elviselni.
Márpedig a klímaberendezések nyári csúcsra járatása az idén máris rekordokat produkált, már ami a megnövekedett áramfogyasztást illeti. Az egyszerre bekapcsolt klímák duruzsolása kalkulálhatóan óriási mennyiségű elektromos energiát igényel, különösen a forró nyári hónapokban, amikor a hőmérséklet amúgy is magas. Ez jócskán növeli az áramfogyasztást mind a háztartásokban, mind az ipari és kereskedelmi létesítményekben, pláne a csúcsterhelés időszakában. Naivan azt is hihetnénk, hogy a klímaberendezések használata a nap legmelegebb időszakaiban a legintenzívebb, így ekkor kell az elektromos hálózatnak a legnagyobb terhelést elviselnie. Csakhogy a július közepi forró időszakban a csúcsterhelés kora este jelentkezett:
július 16-án például 19.45 és 20.00 óra között újabb rekordszintet, 7036 megawattot ért el a magyarországi villamosenergia-rendszer terhelése – ezzel a mindenkori nyári magyarországi áramfogyasztási rekord is megdőlt.
Ráadásul a július 16-án mért rendszerterhelési csúcs már összemérhető a mindenkori éves csúccsal, amely 7441 megawatt volt, és szintén az idén, január 24-én regisztrálták.
Az áramigény csúcsidői alatt az energiatermelő cégeknek növelniük kell a kibocsátásukat, esetleg áramot importálni a megemelkedett fogyasztás kielégítésére – bármi áron. Mindeközben nem árt a hálózatot megfelelően karbantartaniuk, hogy elkerüljék a túlterhelést és az esetleges áramkimaradásokat. Ez önmagában is további beruházásokat igényelhet: invesztálni kell új erőművek építésébe vagy a meglévő infrastruktúra fejlesztésébe. A jelenlegi helyzetben pedig a megnövekedett termelés és a szűk keresztmetszetek miatt váratlanul (igaz, rövid ideig tartó) áramárcsúcsok is kialakulhatnak az ország számára a hazai áramtőzsdén: ez történt az említett fogyasztási csúcs idején, amikor június 18. este 8 és 9 között közel 1000 euróért lehetett 1 megawattórányi áramot vásárolni. Emiatt Magyarországon az órás áramárak átlaga is rendkívül magasan alakult, messze az európai átlagok felett – együtt mozogva ugyanakkor néhány kelet- és nyugat-balkáni országgal. Az ilyen szigetszerű árblokkokra több magyarázat is adódhat, de az egyik a határkeresztező kapacitások szűkössége lehet: a német és lengyel szélenergiaparkok felől korlátozott mennyiségben tud eljutni olcsóbb villamos energia a délkelet-európai térségbe.
A megnövekedett áramfogyasztás gyakran több fosszilis tüzelőanyag felhasználását is kikényszeríti az energiatermelésben. Különösen ha a megújuló energiaforrások aránya nem elegendő, ami önmagában növeli az üvegházhatású gázok kibocsátását, hozzájárulva a globális felmelegedéshez. A terhelési és szennyezési következményekre helyben is lenne megoldás: a számos háztartásban telepített napelemeket mintha arra találták volna ki, hogy velük hajtsuk meg a klímaberendezéseket, amelyeket úgy is a nappali forróság idején kell csúcsra járatni. Igen ám, de a kánikulai időszakok jellegzetessége, különösen a városi, települési hőszigethatás miatt, hogy éjszakára sem tud lehűlni a házak körüli levegő, ezért éjjel is nyomatni kell/szokták a klímát, amikor már nem is süt a nap. Ez látszólag azokat igazolja, akik (persze egészen más okokból) jó időben elkaszálták az államilag támogatott háztartási napelemprojektet.
Az áramfogyasztás növekedésének csökkentése érdekében fontosak lennének bizonyos energiahatékonysági intézkedések: korszerűbb, energiatakarékosabb klímaberendezések beépítése, a megfelelő szigetelés kialakítása az épületekben, valamint a klímaberendezések optimális használata – mindez nálunk a sci-fi kategóriába tartozik.
Ha számba vesszük azt is, hogy milyen városökológiai, urbanisztikai, lokális hatásai vannak a minden lakásba beszerelt klímának, még elszomorítóbb a kép.
A klímaberendezések tömeges használata fokozza a hőszigethatást, miután a hőcserélés során alaposan felfűti a külső környezetét
– ez pedig idővel mind többek számára teszi szinte elkerülhetetlenné saját klíma beszerzését. Ördögi kör, nemde? És akkor még nem is szóltunk arról, milyen rondák a klímaberendezések kültéri egységei.
Közös lónak hideg
Jogos a felvetés: vajon milyen esélyei lehetnek közösségi klímahálózatok, azaz a távhűtés kiépítésének – lehetnek-e alternatívái a privát klímaberendezések millióinak? Bécsben például terjed a távhűtés, amikor méretes hűtőközpontban, akár ipari hulladék hő vagy alternatív, megújuló energiaforrások segítségével állítanak elő csővezetéken szállítható hűs levegőt vagy lehűtött vizet. Az osztrák fővárosban már 2013-ban átadták az első távhűtő központot, amely öt zöld áram hajtotta kompressziós berendezéssel működik, harminc kilométernyi távhűtő csővezetékkel mintegy 200 épületet hűtenek vele. Az idén júliusban átadott eddigi legerősebb, pályaudvari távhűtőközpont teljesítménye közel 7 ezer légkondicionáló hűtési teljesítményének felel meg.
A budapesti kísérletek ehhez képest nem győzhették meg a fogyasztókat, így nem is igazán terjedt el nálunk – persze a kormányzati szándék is hiányzott egy ilyen projekt mögül. 2010-ben a csepeli Rákóczi Liget lakópark négyszáz lakásának néhány ezer lakója vállalta magára a tesztalanyszerepet, náluk a Főtáv leánycége, a Csepeli Hőszolgáltató (CSHSZ) Kft. hűtötte a levegőt úgynevezett abszorpciós készülékek segítségével: a lecsökkentett hőmérsékletű víz vezetékeken jutott el a lakásokba, amelyekben klímakonvektoros (fan-coil) hűtő-fűtő berendezések működtek. Az biztos, hogy e kísérleti üzem tapasztalatai szerint a távhűtés még a távfűtésnél is drágább, így nem is sikerült nagyobb léptékben kiszorítani az individualista klímahasználatot. Részsikerek azért akadnak: tavaly óta a Főtáv biztosítja számos zuglói (városligeti) épület központi hűtését, miután 227 millió forintból korszerűsítették a Műjégpálya, a Magyar Zene Háza, az Olof Palme Ház és a Néprajzi Múzeum távhűtését.
Csak meg ne ártson
A klímaberendezés használata egyáltalán nem ördögtől való – egészségügyi szempontból sem! Pozitív hatásait ahhoz kell mérni, hogy mi lenne, ha nem volna. Eminens a szerepe a hőguta és hőkimerülés megelőzésében – különösen az idősek, a gyermekek és a krónikus betegségekkel küzdők körében. Az érintettek többségénél javul az alvásminőség, sőt jól karbantartott berendezésekkel (sajnos a többségük nem ilyen) csökkenthető a légszennyezés és az allergének mennyisége a belső légtérben, köszönhetően a szűrőrendszereiknek.
Ha azonban a klímaberendezések nincsenek megfelelően karbantartva, a szűrőkben és csövekben felhalmozódó por, penész és baktériumok belélegezhetők, ami légzőszervi problémákat, például asztmát, allergiát és egyéb légúti fertőzéseket okozhat. De még ennél is nagyobb gondot jelent a száraz levegő: a klímaberendezések működésük során gyakran kiszárítják a levegőt, ami irritálhatja a bőrt, a szemet és a légutakat. Márpedig a kiszáradt nyálkahártyákon könnyebben telepszenek meg a kórokozók is, ami rögtön magyarázhatja az ilyenkor fellépő torokfájást. Ez különösen problémás lehet azok számára, akik már eleve száraz bőrrel vagy szemszárazsággal küzdenek.
A klimatizált, hűvös beltérből a forró kültérbe való hirtelen átmenet megterhelheti a szervezetet és kellemetlen közérzetet válthat ki, s hozzájárulhat fertőző betegségek kialakulásához is. Még ennél is gyakrabban okoz az otthoni klímamasina mozgásszervi panaszokat: a környezethez képest túl hideg levegő közvetlenül a testre irányítva izom- és ízületi fájdalmak, merevség forrása lehet.
Éppen ezért volna létfontosságú a klímaberendezések rendszeres karbantartása, a megfelelő páratartalom biztosítása (akár párásítóval), és az optimális hőmérséklet beállítása. Papíron nem kéne öt foknál nagyobb különbséget teremteni a beltér és a környezet között, de itt kevesen állnak meg, márpedig a 10–15 fok mínusz biztosan sok!
