Magyar Narancs: Hogyan zajlott a forint elleni, október 8-i támadás, mikor érzékelte a jegybank, hogy baj van?
Simor András: Először is nem szeretem használni a támadás szót. Azt a benyomást kelti, mintha valakik szántszándékkal akartak volna rosszat nekünk, a mi tönkretételünkre játszottak volna, nyílt vagy burkolt eszközökkel direkt bennünket céloztak volna meg. A pénzpiacok szereplői igyekeznek maximalizálni a vagyonukat, és időnként arra játszanak, hogy valami vagy valakinek a sorsa rosszra fordul. A nagy tiszteletnek örvendő, néhány éve elhunyt André Kosztolanyi is például akkor kereste a legtöbbet, amikor a piacok esésére játszott. Egyébként nemcsak minket céloztak meg, hanem szinte mindenkit, ha úgy tetszik, az angol és az amerikai bankrendszert is megtámadták. Egyszerűen az történt, hogy a befektetők, akik már hosszabb ideje nem tudtak pénzt keresni vásárlás révén, hatalmas összegeket kerestek azzal, hogy shortoltak (azaz árfolyamesésre játszva elkezdtek eladni - a szerk.). Óriási tételek mozdultak meg, melyek végül kikényszerítették az angol és amerikai bankrendszer részbeni államosítását. Amikor a nyugati piacokon kezdtek kiépülni a védelmi vonalak, és lehetett látni, hogy ott már nem lehet annyi pénzt keresni shortolással, a befektetők újabb lehetőségek után néztek. Keresték a gyengébb láncszemeket. Ezzel párhuzamosan zajlott egy másik folyamat: megnőtt a befektetők kockázatérzékelése, és igyekeztek megszabadulni a rizikósnak tartott eszközöktől. Ez a két folyamat egy adott pillanatban összeért, egymást erősítette: például a hedge fundok (spekulatív befektetési alapok - a szerk.) korábban óriási hitelekkel megtámogatva vásároltak, most viszont igyekeztek leépíteni a hitelkitettségüket. Magyarországot, úgy vélem, ez a két folyamat nem egyszerre érte el. Én úgy érzékeltem, hogy nálunk előbb köszöntött be az eszközeladás - ez zajlott október közepéig -, és csak utána jött a shortolási hullám. Ugyanis kialakult egy olyan helyzet a hazai piacon, ami a shortolást könnyűvé és olcsóvá tette: a bankokban beszűkült a devizalikviditás, ezért a bankok elkezdtek egyre magasabb kamatokat fizetni a devizabetétekért, illetve a deviza/forint csereügyletekért (swapokért), így a deviza és a forint közötti kamatkülönbözet jelentősen lecsökkent. Ez nyitott teret a forint elleni spekulációnak, hiszen viszonylag olcsón jutottak forinthoz azok a befektetők, akik hajlandók voltak a magyar bankoknak magas kamattal devizát adni. Sőt, volt olyan időszak, amikor a shortolásnak gyakorlatilag semmilyen költsége nem volt: a forint folyamatosan gyengült, a shortolók olcsón vettek fel forinthitelt, majd az így megszerzett forintot eladták a devizapiacon. Ez vezetett végül a rendkívüli kamatemeléshez.
MN: Valóban csődközeli helyzetben voltunk?
SA: Az "államcsődközeli helyzet" kifejezést én nem használtam. Volt egy globális pénzszűke, és volt egy jelentős kockázatátértékelés a külföldi és a hazai piacokon, aminek következtében elkezdték eladni az eszközöket, különösen a rizikósnak ítélt magyar eszközöket. A kettő együtt vezetett el ahhoz a helyzethez, amelyben nemcsak könnyű volt shortolni, de olcsó is. Ez a folyamat, ha nem álltuk volna útját, fizetésimérleg-válsághoz vezetett volna.
MN: A válságból és a spekulációs hullámból mit lehetett előre látni?
SA: Szeptemberben még nem történt semmi rendkívüli: lehetett ugyan látni, hogy külföldiek forintot adnak el, vagy kevésbé aktívak az állampapírpiacon, de a forint még erős volt, 240 körül volt az euró. Sokan akkor még azt követelték az MNB-től, hogy csökkentsen kamatot, mert az exportőröknek árt az erős forint. A nyugati piacokon a fordulatot a Lehman Brothers bankház bedőlése hozta. Szavakban ki sem lehet fejezni, mekkora volt a kockázati indexek megugrása: össze sem lehet hasonlítani például a kilencvenes évek végi orosz válsággal, az iraki háború vagy akár a 2001. szeptember 11-i támadás pénzügyi következményeivel. Az egyik legnagyobb amerikai befektetési bank csődje sokkolta a fejlett világot, majd a dolog októberben továbbterjedt a feltörekvő országokra. Ez nem az úgynevezett subprime válság tovagyűrűzése volt, itt valami radikálisan más kezdődött el szinte egyik napról a másikra.
MN: Lengyelország devizaeladósodottsága is rendkívül magas, ott mégsem okozott ilyen megrázkódtatást a válság. Mennyiben és mitől volt specifikus Magyarország helyzete?
SA: Nagyon leegyszerűsítve: magas külső és belső adósság, lassú növekedés, sokféle strukturális probléma. Tény, hogy Lengyelországban is nagy a ráutaltság a külföldi finanszírozásra - sőt, hazánkban a lakossági megtakarítások még némileg magasabbak is -, de az ő államadósságuk jóval alacsonyabb: a magyar durván duplája a lengyelnek. Itthon tehát nemcsak a privát szektor, hanem az állam is rá van szorulva a külső forrásokra, és a kettő együtt túl soknak bizonyult. Ráadásul nagyfokú a nemzetközi pénzügyi rendszerbe való integráltságunk, ami egyszerűvé tette a tőkekivonást. A balti országok hatalmas fizetésimérleg-deficittel küszködtek, de volt két-három svéd bank, amely hajlandónak mutatkozott finanszírozni a hiányt, így nem voltak kitéve különféle New York-i, londoni hedge fundok kénye-kedvének. Tehát több tényező összejátszása tette különösen sebezhetővé Magyarországot. Ezekre egyenként talán van orvosság, de ha együtt jelentkeznek, nagy a baj.
MN: A Fidesz utólag felvetette, hogy a válság begyűrűzése előtt az MNB-nek fel kellett volna töltenie a devizatartalékait.
SA: A magyar devizatartalék az év során nem csökkent, folyamatosan 17 milliárd körül volt. Ami megnőtt, az a devizatartalék-igény volt, mégpedig a második fél évre. 2008-ban a bankrendszer adósságállománya átstrukturálódott: mivel likviditásszűke alakult ki a világban, a külföldi pénzintézetek egyre rövidebb hiteleket adtak a magyar bankoknak. Tehát a hazai bankrendszer adósságállománya lerövidült, ami növelte a tartalékszükségletet. Az MNB-nek azonban korlátozott eszközei vannak a tartalék növelésére. Interveniálhat a piacon, de ez kimozdíthatja az árfolyamot. Devizahitelt vehetünk fel, de az MNB, a Pénzügyminisztérium (PM) és az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) Zrt. közötti megállapodás értelmében ebben nem mi, hanem az ÁKK jár el. Minden évben véleményezzük az ÁKK kibocsátási tervét, ám 2007 végén semmi olyan nem történt, ami jelentősebb devizaforrás-bevonást tett volna szükségessé. Év közben csak rendkívüli helyzetben van lehetőségünk megszólalni. De amikor baj van, már nem nagyon lehet devizahitelt bevonni. 2008 második felében, amikor látszott, hogy a tartalékszintet emelni kell, a magyar állam már nem jutott forrásokhoz. Rendkívül gyors folyamatok zajlottak le, amikhez nem lehetett alkalmazkodni. Ugyanez a folyamat ment végbe egyébként a szomszédainknál is, csak ők, ahogy említettem, nem voltak ennyire sebezhetők.
MN: Mennyi pénzt kellett volna bevonni szeptember végén?
SA: A tartalékigény egy indikátor szerint 17,4 milliárd euróról 24 milliárdra kúszott fel. De a tartalékszintet meghatározó számos más indikátornak továbbra is megfeleltünk. Szükséges ezen túlmenően a mutatók kvalitatív értelmezése is: nem mindegy, hogy a bankrendszer kitől jut pénzhez. A magyarországi pénzintézetek közel 80 százaléka az anyabankoktól szerzi be a forrásait, amelyek többnyire automatikusan megújítják hiteleiket. Ám a piacok ezt az értékelést nem mindig végzik el, sokszor csak a számokat nézik.
MN: Fel tudná idézni az október 8-i eseményeket?
SA: Munka után az Arénába mentem egy öregfiúk teniszbajnokságra, ahol Borg és McEnroe is játszott. Közben kaptam egy telefont, hogy baj van, összekuszálódtak a szálak. Délután a forint elkezdett meredeken esni, az OTP-részvények pár perccel a zárás előtt zuhanórepülésbe mentek át, az állampapírpiac pedig kiszáradt. Furcsa volt, hogy mindez egyszerre, egy időben történik három különböző piacon. Este összeültünk a pénzügyminiszternél, jöttek az ÁKK, az OTP vezetői, éjszaka pedig a kormányfő is csatlakozott. Az volt a véleményem, hogy itt többről van szó, mint egyszerű rövid távú spekuláció, az a vonat készül elütni minket, amelyik az előző hetekben átgázolt az Egyesült Államokon és Európán is. Biztos voltam benne, hogy a legrosszabbra kell felkészülni, válságmenedzsmentre van szükség. Akkora erők mozdultak meg, amit egyedül nem tudunk feltartóztatni, segítséget kell kérnünk. Miután egyeztettünk a tanácskozás résztvevőivel, felhívtam az IMF-t, beszéltem többek között a vezérigazgató-helyettessel és a Magyarországért felelős igazgatóval. Megállapodtunk, hogy vasárnapra ideküldenek egy szakértői csapatot, és megvizsgálják a helyzetet. Közben a PM szakállamtitkára, Kovács Álmos egyeztetett az EU-val is. Tudni kell, hogy az unió nem rendelkezik olyan, válságkezelésre kidolgozott akciótervekkel, mint az IMF, sőt erre a célra félretett forrásai is viszonylag csekélyek, legalábbis még akkor azok voltak. Viszont velük állunk szorosabb kapcsolatban: jobban ismerik a konvergenciaprogramunkat, a gazdasági helyzetünket.
MN: Ki volt a szerzője az adócsökkentési javaslat és a költségvetés visszavonását felvető, a plafontörvényt is magába foglaló tizenkét pontos intézkedési csomagnak?
SA: A tizenkét pont jelentős részét vállalom. A plafontörvényt és a deficitcsökkentést mindenképpen. A legfontosabb: világosan lehetett látni, hogy egyedül nem fog menni, ám az országnak elsősorban magán kell segítenie - vagyis segíts magadon, hogy az IMF és az EU is megsegítsen. Sajnos a piac a következő napokban jelezte, hogy az október 9-én nyilvánosságra hozott tervet nem tartja elegendőnek. Később sokan mondták, hogy nem kellett volna bejelenteni a Valutaalap idejövetelét, mert ettől lett rosszabb a helyzet. Eleinte én is tartottam ettől, de aztán rájöttünk, hogy úgysem lehet titokban tartani, ha egy soktagú delegáció elkezd Pesten vizsgálódni; sokkal rosszabb, ha kiszivárog, és így szereznek tudomást róla a piacok.
MN: Mennyire lepték meg az IMF és az EU szakembereit a magyar események?
SA: A világot akkor már semmi sem lepte meg, annyi minden történt az előtte lévő hetekben.
MN: Milyen zsinórmérték szerint készült a 2009-es büdzsé, ami az IMF-megállapodás egyik sarokköve lett?
SA: Először is mindenképpen el kellett kerülni a fizetésimérleg-válságot. Erre az időszakra már biztosan lehetett tudni, hogy három százalék alatt lesz a deficitcél. Ám ennek pontos meghatározásakor két, lényegében egymással ellentétes szempontot kellett figyelembe venni. Az első szerint ilyen helyzetben úgy kell beállítani az államháztartás hiányát, hogy az a belső megtakarításokból finanszírozható legyen. Annyira kell levinni a deficitet, amit belföldről lehet pénzelni: meg kell nézni, hogy mennyi állampapírt lehet idehaza eladni. Más oldalról viszont az is látszott, hogy recesszió közeleg a világban, ilyen helyzetben szigorítani a költségvetést nem tűnik logikusnak. Tehát nem szabad túlzottan visszavenni a hiányt, mert akkor keresletet veszünk ki a gazdaságból. Mindenesetre az semmiképpen nem volt opció, hogy az IMF-fel a hátunk mögött hagyjuk növekedni a deficitet. Ugyanis a Valutaalapnak nem az a szerepe, hogy a piac helyett minket hitelezzen, hanem az, hogy olyan programot fogadjon el, amelynek segítségével a piac bizalma visszanyerhető, és így segítsen bennünket visszavezetni a piacra. Ne felejtsük el, az októberi események pont arra figyelmeztettek, hogy a piacok nem akarják tovább finanszírozni Magyarországot.
MN: A piacoknak nem az IMF-hitel ténye volt a releváns? Ennyire számít a deficitcél pár tizedszázalékos eltérése?
SA: Pont ez a lényeg: hiába van hitelünk egy szupranacionális szervezettől, ha nincs bizalom a gazdaság iránt. Amikor 3,2, illetve 2,9 volt a hiánycél, nem lehetett állampapírt eladni. Ilyenkor nem elég, ha jön egy szupranacionális szervezet, és hajlandó a költségvetést finanszírozni. Lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy a piac bizalma helyreálljon. Ilyen értelemben az IMF sem csak elvi megoldásokban gondolkodik, ők is figyelik a piac elvárásait. Szóval, elemzések szerint durván 600 milliárdnyi állampapírt lehet eladni egy évben itthon, ami kétszázalékos hiányt jelentett volna. Ez lett volna a "nullszaldós" megoldás, ha ezt megcsináljuk, akkor helyi pénzből lehetett volna finanszírozni a hiányt - feltéve, ha a belföldi befektetők a meglévő állományt folyamatosan megújítják. Tehát a korábbi 2,9-es cél és az előbb említett két százalék között kellett kialakítani a sávot. Ehhez persze modellezni kellett azt is, milyen hatással lesz mindez a makrogazdaságra. Végül az elemzések, tárgyalások eredményeként jött ki a 2,6 százalék.
MN: A miniszterelnök lapunk múlt heti számában azt mondta, hogy a bankerősítő csomagot leszámítva a kormánynak nincs befolyása az IMF-hitel felhasználására, ez az ÁKK és jegybank kompetenciája (erről lásd: "Nem adunk ingyen pénzt a bankoknak", Magyar Narancs, 2008. december 11.). Ebben melyiknek mi a feladata?
SA: Ahogy már említettem, a költségvetési hiányt az ÁKK finanszírozza. A konkrét finanszírozási terv összeállításakor (a jövő évit a december 11-én készült interjú előtti napon hozták nyilvánosságra - a szerk.) több szempontot is figyelembe kell vennie. Először is, hogy hol lehet most egyáltalán pénzhez jutni. Pillanatnyilag, úgy vélem, a piacokon hosszú lejáratú magyar állampapír kibocsátására se devizában, se forintban nincs még lehetőség. Ebből következik, hogy jelenleg csak az IMF-EU-Világbank pénzét használhatjuk, emellett rövid lejáratú kincstárjegyekkel finanszírozható a hiány. Befolyásolja a döntést az is, hogy milyen kockázatot hajlandó vállalni az állam, amikor az adósság egyes elemeinek a lejárati idejéről, valamint az adósság devizaszerkezetéről van szó. Ha ugyanis nincs hosszú pénz, azaz hosszú lejáratú forrás, az ember kénytelen rövidből finanszírozni, aminek a következtében az államadósság lejárati szerkezete is valamelyest rövidülni fog. Itt most nincs sok választási lehetőség. Csak arra tudunk építeni, hogy mihelyt nyílnak a piacok, becseréljük a rövid forrásokat hosszabbakra. A devizaszerkezet is értelemszerűen el fog tolódni: csökken a forint-, nőni a devizahányad, és az utóbbi átmenetileg meghaladja majd azt a mértéket - az összmennyiség egyharmadát -, amit az ÁKK a stratégiájában kitűzött. Nem utolsósorban az ÁKK-nak azzal is számot kell vetnie, hogy mennyibe kerül az adósság finanszírozása. Költségoldalról az IMF-csomag jelentősen olcsóbbnak tűnik nemcsak a forint-, hanem a piaci devizaforrásokkal összehasonlítva is. Csak vigyázni kell, hogy ne hagyatkozzunk túlságosan erre, mert akkor elvinnénk a devizaarányt egyharmad helyett egy sokkal magasabb szintre, ami már leminősítéssel járhat, és aminek a következményeként még nehezebb lenne visszakapaszkodni a normál piacra. Márpedig az IMF nem lesz örökké Magyarországon. Nekünk most adatott 17 hónap: ezalatt kell úgy konszolidálni a helyzetet, hogy a piacról finanszírozhatóvá váljunk.
MN: Akkor ez nem úgy működik, hogy az IMF-pénz olcsóbb, használjuk azt.
SA: Így van. Ezenkívül, ha a piacról tudunk bevonni forrást, az még erőt is jelez, azt mutatja, hogy jövünk visszafelé.
MN: Mit tart az IMF-megállapodásban rögzített költségvetési pálya legnagyobb kockázatának?
SA: Ma a világ jövő évi növekedési lehetőségei rosszabbul néznek ki, mint akár egy hónappal ezelőtt is. Ebből következik, hogy a költségvetésben a legnagyobb kockázat a bevételi oldalon van; a lassúbb növekedés nyilvánvalóan az adóbevételeken látszódhat meg. Ami a kiadási oldalt illeti: nem tudjuk, hogyan állapodik meg a kormányzat a különböző társadalmi rétegekkel, és ez milyen hatással lesz a költségvetésre. Vagy ha nem állapodik meg, akkor annak mi a következménye a gazdaság, a társadalom működőképességére nézve.
MN: És mi történik, ha nem sikerül betartani a megállapodást?
SA: Az IMF negyedévente idejön, és elemzi, hogy mi történik. Azt gondolom, hogy amit eddig vállaltunk, teljesülőben van. De ha a jövőben azt látnák, hogy valamiért ez nincs így, akkor meg fogják nézni, miért, és erről ki tehet. Más a megítélése, ha a magyar állam mulasztotta el valamely kötelességét, vagy ha egy korábban reálisnak tartott makropálya világgazdasági okok miatt nem alakul a közös terveknek megfelelően. Formálisan lehet kérni felmentést is a vállalások alól, és akkor az IMF igazgatósága eldönti, hogy a kérés megalapozott vagy sem. De ne menjünk ilyen messzire: mi teljesíteni akarjuk, és meggyőződésem, hogy képesek is vagyunk teljesíteni a vállalásainkat.
MN: Számos közgazdász véli úgy, hogy a magas kamat és a szigorú hiánycél ellehetetlenít minden gazdaságélénkítési kísérletet.
SA: Erre azt tudom mondani, hogy amíg van egy Róbert bácsi, aki a gazdaságélénkítésünket finanszírozza, addig minden rendben van. Minden gazdasági tankönyvben benne van, hogy a közeledő recesszió az inflációt lefelé viszi, és ilyenkor a monetáris politika lazíthat, a kamatokat is csökkenteni kell. Ez zajlik most Nyugat-Európában. A különbség az, hogy őket hajlandóak finanszírozni, minket pedig kevésbé. Amikor október közepén azt mondják a piacok, hogy Magyarországnak egy fillért se, arra nem lehet az a válasz, hogy növeljük a hiányt. Vagy ha növekednek a kockázati indexeink, utána nem állhatunk neki csak úgy csökkenteni a kamatot. Ennek se füle, se farka.
MN: A jegybank kétszer félszázalékos csökkentést hajtott végre az októberi kamatemelés óta. Az elsőnél ön azt mondta, hogy kockázatos lépés, de megtesszük, a másodikat már nem tartotta annak.
SA: Mindig az első lépést a legnehezebb megtenni. Utána volt két hetünk, hogy felmérjük a piac reakcióját, és annak tudatában tettük meg a következőt. Az nyilvánvaló volt, hogy vissza kell menni a kamattal, ahogy a piac konszolidálódni kezd. Stratégiailag az volt a kérdés, hogy egy nagy vagy több nagyobb lépésben, esetleg kis lépésekben tesszük meg mindezt, illetve hogy mekkora a kicsi: ha 25 bázispontos lépésben haladunk, akkor soha nem végzünk. Ha száz vagy több száz bázisponttal lépünk egyszerre, akkor túl nagy kockázatot vállalunk.
MN: A monetáris tanács döntését milyen piaci jelzések befolyásolják a leginkább?
SA: Elsőnek a forint árfolyama: nem azért, mert mi konkrét árfolyamot célzunk, hanem mert egyértelmű kapcsolat mutatható ki Magyarország kockázati megítélése és a forintárfolyam között. Ha egymásra rakunk két grafikont - az egyiken a kockázati indexünk, a másikon a forint árfolyamváltozása -, a két görbe gyakorlatilag lefedi egymást: ahogy változik a forint árfolyama, úgy változik a kockázati besorolás is. A másik a kockázati indexek - nemcsak az abszolút, hanem a relatív - mozgása a világban. Ha a kockázatérzékelés nő, és mennek felfelé a kockázati indexek, akkor az a kérdés, hogy Magyarországnak ezen belül a relatív helyzete romlik-e vagy javul. A harmadik az állampapírpiac likviditása és a hozamok alakulása. Amikor azt nyilatkoztam, hogy olyan hamar fogunk lemenni a kamatokkal, amilyen gyorsan csak lehet, a következő két napban estek az állampapír-piaci hozamok. Ez azt jelentette, hogy a piac elhiszi: ezt meg lehet csinálni, lehet gyorsítani a kamatcsökkentésen. A negyedik a bankrendszer likviditása. Mi jó néhány olyan eszközt vezettünk be az elmúlt hónapokban, amellyel a bankrendszer likviditását próbáltuk bővíteni. A bankok kezdetben folyamatosan használták ezeket az eszközöket, aztán egyre ritkábban, míg mostanra már szinte nincs is szükségük a közreműködésünkre. Ez is fontos jelzés volt számunkra.
MN: Szerkezetátalakítások nélkül meddig képes a gazdaság elevickélni?
SA: Most sikerült a legrosszabbat, a fizetésimérleg-válságot elkerülnünk. Ez azt jelenti, hogy jövőre a GDP nem esik vissza tizenöt-húsz százalékkal, a nemzeti valuta árfolyama nem romlik ötven-száz százalékkal - általában ezek egy méretes fizetésimérleg-válság természetes velejárói. De a magyar gazdaságnak az összes gyengesége, amely megvolt október előtt, továbbra is megmaradt. Mivel a gazdaság jövőre zsugorodik, ezért definíciószerűen a GDP-hez mért adósságállomány nőni fog, tehát a sebezhetőségünket érdemben nem tudtuk csökkenteni. Vagyis ha a válságnak egy újabb hulláma alakul ki, akkor a vonat megint minket üthet el először. Ahhoz, hogy ne mi legyünk a következő válság egyik első áldozata, mint ahogy voltunk 1981-82-ben, 1994-95-ben és most, ahhoz hosszú távú, alapos változásra, hogy ne mondjam, gazdaságpolitikai rendszerváltásra van szükség. Alapvetően meg kell változnia a gazdasági szereplők és a politikusok gondolkodásának, mentalitásának, és jelentős strukturális átalakításokat kell végrehajtani a magyar gazdaságban. Ezeknek pillanatnyilag én most még a csíráját sem látom. Végigmehetünk a listán, de a közgazdász-társadalom javaslatai már szinte közhelyszámba mennek és unalomig ismertek.
MN: Azért abba mégiscsak belemennénk, amit a kormány mond: tehát ha a szociális kiadásokat kurtítjuk, akkor szociális válság következhet be, amivel az ellenzék riogat.
SA: Amikor márciusban megírtam a cikkemet (Újjászületést!, Népszabadság, 2008. március 24. - a szerk.), sokan támadtak, hogy szociálisan érzéketlen, kegyetlen vagyok, és mivel nem mondom meg, melyik kiadási tételt kell csökkenteni, a levegőbe is beszélek. Szerintem nem az a kegyetlen, aki az igazságot kimondja, hanem az, aki félrevezeti az embereket. A másik, hogy a szerepemnél fogva csak addig tudok elmenni, amíg a nemzetközi példákat és az általánosan elfogadott közgazdasági tapasztalatokat megpróbálom bemutatni. Nem lehetnek politikai prioritásaim. Addig el tudok menni, hogy kimondom: a jóléti kiadások sokkal magasabb szinten vannak, mint a többi visegrádi államban, és ezeket csökkenteni kell. Azt már nem mondhatom meg, hogy melyik szociális kiadáshoz kell hozzányúlni, mert az már politikai értékválasztás kérdése, és én nem vagyok politikus. Vannak ötleteim, de mint az MNB elnöke, e tekintetben nem lehetnek választásaim.
MN: Ha kicsit távolabbról közelítünk, és nem a Lehman csődjét vagy az amerikai jelzálogpiac összeomlását nézzük, akkor ön szerint mi a válság konklúziója?
SA: A kapitalizmusban voltak és lesznek válságok. És minden egyes válságnál nyilvánvalóan az a legegyszerűbb mondás, hogy amit eddig csináltunk, nem volt jó, és mostantól máshogy kell csinálni. Nagyon nem hiszek viszont azokban a szövegekben, hogy az államnak nagyobb szerepet kell kapnia, mert a kapitalizmus így nem tud működni. Én ennél sokkal pragmatikusabb vagyok, hiszek a piacgazdaságban és egyúttal az állam piacszabályozó szerepében. Azt hiszem, hogy a piaci szereplőknek és az államnak is van mit tanulnia a történtekből. De nem úgy vezetem le a tanulságokat, hogy több vagy kevesebb kell ebből vagy abból. Én azt mondom, hogy minőségileg jobban működő állam kell és jobb kockázatkezelés a magánszektor részéről.
MN: Nem gondolja, hogy szoros együttműködése a kormánnyal a válság során veszélyeztette a jegybank függetlenségét?
SA: Meggyőződésem, hogy nem. Együttműködni egymástól független szereplők is képesek, vagyis az együttműködés és a függetlenség nem alternatívái egymásnak. Azt látjuk máshol is a világban, hogy kormányok és jegybankok szorosan együttműködnek a válságkezelésben. Ettől függetlenül nekem elég kritikus véleményem volt is meg van is a kormány gazdaságpolitikájáról. Viszont amikor árvíz van, akkor nem mutogatni kell egymásra és felelősöket keresgélni, hanem hordani a homokzsákot. Ha majd lement az ár, akkor lehet folytatni a pofozkodást, ha már semmiképpen nem tudjuk máshogy elképzelni a demokráciát.
