A Magyar Narancs aktuális számában Majd elfogy magától címmel elemezzük, mi lehet az Orbán által (az IMF-re kenve) bedobott riogatás mögött, mármint hogy csökkenteni kell a nyugdíjakat. Ebben síkra szállunk a svéd modell mellett, amelynek bevezetése enyhíthetne a nyugdíjrendszer egyre szorongatóbb gondjain.
Svédasztal
A kormány ugyan nem gondolkodik sem svéd, sem semmilyen nyugdíjrendszer bevezetésén, csak a meglévő rombolásán, de szerencsére a szakemberek igen. A napokban kreatív együttgondolkodásra invitálta a Tárki a témában érintett szakértőket, abból az apropóból, hogy a Világbank most készült el a még 2009-ben indított vizsgálattal, amely a különböző országokban eltérő időpontban, módon és tartalommal bevezetett nyugdíjreformok minden apró részletét tárgyalja. (Gál Róbert Ivánnal, a Tárki vezető kutatójával, a svéd modell elkötelezett hívével készült interjúnkat lásd itt: „Kívülről nézve ez a történet egészen komikus”, Magyar Narancs, 2010. február 4.) A tapasztalok áttekintése módot ad a folyamatos korrekciókra, és bőséges muníciót nyújt azoknak az országoknak, amelyek nyugdíjreformra készülnek. (A 2010-es választások előtt ugyan Varga Mihály a svéd modell bevezetéséről nyilatkozott, de a Fidesz szinte azonnal – az MSZP hazug „nyugdíjkatasztrófázásától” megrettenve – visszakozót fújt, kormányon pedig a magánpénztárak eltiprása óta deklaráltan nem gondolkodik a nyugdíjügyeken. A szocialisták nyugdíjügyi hozzáállásáról beszélni sem érdemes, az LMP viszont képviseltette magát a szerdai rendezvényen, ők tehát legalább foglalkoznak a kérdéssel.)
Fotó: MTI/H. Szabó Sándor
Az igazság pillanatai
A rendszerek alapja az úgynevezett NDC (Nonfinancial Defined Contribution) nyugdíjrendszer – amit az elsőként bevezető ország után svéd modellnek vagy egyéni számlás nyugdíjrendszernek is neveznek. Az NDC nyugdíjrendszert Svédország 1994-ben kezdte bevezetni, és még a 90-es években így tett Olaszország, Lettország és Lengyelország, egyébként lényegét tekintve hasonló szisztéma működik Németországban, Franciaországban vagy Ausztriában is. A rendkívül bonyolult rendszer minden jellemzőjét nincs értelme felsorolni, de a két legfontosabb vonása könnyen láthatóvá teszi az előnyét.
Az egyik, hogy mindig annyi nyugdíjat enged kifizetni, mint amennyi nyugdíjjárulék befolyik (ám be lehet állítani úgy is, hogy többletet halmozzon fel, ha fel akarunk készülni egy előre látható demográfiai hatásra, vagy le akarjuk dolgozni a bevezetésekor a nyugdíjrendszerben már meglévő hiányt). Azaz a mai magyar rendszerhez hasonlóan ez is felosztó-kirovó elven működik, a mindenkori aktívak befizetéseit adja oda a már inaktívaknak. Hatalmas különbség viszont, hogy a körülményekhez azonnal, ezért kis lépésekkel alkalmazkodik, nem kell az évek alatt a politikai okok miatt előállított óriási hiányokat hirtelen megszüntetni. A közkeletű félreértéssel ellentétben ugyanis a nyugdíjrendszerek az elöregedő társadalmakban nem omlanak össze, csak időnként eljön az igazság pillanata: a felgyülemlett hiányt a nyugdíjígéretek drasztikus csökkentésével dolgozzák le. Ez történt Magyarországon 1997-ben és 2008–2009-ben is a korhatárok emelésével, a kezdő nyugdíj csökkentésével, a 13. havi járandóság eltörlésével, az évenkénti nyugdíjemelés megváltoztatásával. Ennek az a következménye, hogy bizonyos generációk gáláns nyugdíjat kapnak (a bérekhez képest), míg a pechesek elődeiknél sokkal kevesebb járandóságra számítva sokkal tovább kénytelenek dolgozni – nem beszélve a hiány időnkénti brutális felfutásának a gazdasági növekedésre gyakorolt hatásáról. Az NDC rendszer a járuléktömeg esetleges csökkenésére a leendő nyugdíj összegének csökkentésével vagy a korhatár lassú emelésével reagál – kismértékű, azonnali változtatásokkal ez az automatizmus felel az egyensúlyért, nem kell a kormányoknak évtizedekig halogatni az egyszeri nagy lépést, majd utódainak belebukni az elkerülhetetlen intézkedésekbe. Politikusok helyett lényegében képletek döntenek, mint ahogy egyébként a mai magyar rendszerben is mindig az inflációval indexálják a nyugdíjakat, nem pedig évente vitázik a Parlament az emelés aktuális mértékéről.
A másik érdemi újdonság maga az egyéni számla. Minden járulékfizető világosan láthatja, eddig mennyit fizetett be, és ebből akár az is kalkulálható, hogy ha adott időpontban nyugdíjba menne, akkor az érvényben levő szabályok alapján mekkora havi apanázsra számíthatna – ma ezekről egy magyar járulékfizetőnek halvány fogalma sem lehet. Ha volna egyéni számla, akkor azonnal láthatóvá válna, hogy egy tervezett kormányzati intézkedés (13. havi nyugdíj, egyes csoportok korai nyugdíjazása stb.) kinek mennyivel csökkentené a várható nyugdíját, emelné a korhatárát. De az is, hogy a munkaadó tényleg befizeti-e a munkavállaló után a járulékot, és az is, hogy a későbbi nyugdíj szempontjából mi a különbség a „minimálbéres” és a tiszta foglalkoztatás között.
Mi nem leszünk svédek! Nem, nem, soha!
Nem túl meglepő módon az egyes országok különbözőképpen valósították meg a saját NDC rendszerüket. A svédek a befizetésekkel arányos nyugdíjkifizetések mellé a bármilyen okból időskori szegénységre kárhoztatottak részére egységes alapnyugdíjat is bevezettek, és mára például olyan kérdésekkel foglalkoznak, mint a nők munkaerő-piacon kívüli erőfeszítéseinek vagy a szülők gyerekeik taníttatására fordított kiadásainak nyugdíjrendszeren belüli honorálása. Miközben az olaszok saját jogszabályaik egy részét sem tartották be, és valahogy a lakosságot sem tájékoztatták az új rendszer lényegéről, vagy például a lengyelek az új nyugdíjrendszerből gondosan kivették a mezőgazdasági dolgozókat, nehogy kevés legyen a nyugdíjuk. A félszívvel bevezetett reformok esetében is tény azonban, hogy a korábbiaknál sokkal kiszámíthatóbb lett a nyugdíjpálya mind az állami költségvetés, mind a munkavállalók számára.
A világbanki kutatók beszámolói után következett a rendezvény legtanulságosabb része: a hazai nyugdíjszakértők hozzászólása. A szakma legjobbjai kapcsolódtak be a vitába – a megszólalásokat ezúttal nem kötnénk személyekhez, mivel a független szakmai közvélemény szimptomatikus jellegén van a hangsúly. Egyrészt számos konstruktív kritika hangzott el, melyek érintették a nők eltérő helyzetét, az alapnyugdíj kérdéseit, a járulékplafon mértékének kívánatos voltát, a várható élettartam számításának problematikáját, és megannyi további részletkérdést. Ezeket természetesen valóban végig kell gondolni – csakhogy ezek mind rendszerfüggetlen kérdések, az anomáliákat NDC nélkül is kezelni kellene. Másrészt a szakértők problémafelvetései mind arra keresték a választ, hogy a svéd modell speciel Magyarországon miért nem megvalósítható. Az egyik legmegdöbbentőbb logika az volt, hogy mi úgysem tudunk olyan jó modellt bevezetni, mint a svédek, minimum olyan slendriánul csinálnánk meg, mint az olaszok. Holott senki nem állította, hogy a nyugdíjrendszerünktől svédek leszünk, a cél „csak” az, hogy a mainál jobban működjön a nyugdíjrendszer – az olasz NDC is sokkal jobb lett, mint a korábbi olasz volt. Többen kifogásolták, hogy az NDC nem oldja meg a demográfiai problémát. Valóban nem oldja meg (nyugdíjrendszerek nem szülnek gyerekeket), valamint nem hárítja el az árvizeket, és a rákot sem gyógyítja – de akkor tényleg hagyni kell a fenébe? Olykor már-már a politikusok szellemi horizontját értük el: arról folyt a vita, hogy az új rendszerre milyen nehéz volna az átállás. Mint közgazdasági modell, az NDC szép, elegáns munka – hangzott el –, de hát egy posztszocialista országban annyi probléma van, nem ránk találták ki. Miközben Lengyelország már 1999-ben bevezette. Szintén többen kifogásolták, hogy a túl nagy átláthatóságból még baj lehet: az emberek látják, milyen kicsi lesz a nyugdíjuk, ezért majd nem fizetnek járulékot. Túl azon, hogy az emberek már most is kevés nyugdíjra számítanak, továbbá most sem fizetnek járulékot, a „tartsuk a népet sötétségben” elvi okból sem túl elegáns.
Ratkó-faktor
Magyarországon lassan megöregszik az a néhány százezer ember, akinek a jelenlegi szabályok alapján egyetlen fillér nyugdíj nem jár majd. A Ratkó-korszak következtében lesz egy olyan nagy létszámú generáció, a mai 35–40 évesek, akiknek már viszonylag kevés gyerekük van, tehát 25–30 év múlva iszonyatosan alacsony állami nyugdíjat fognak kapni. A magyar termékenységi ráta a reprodukcióhoz szükséges 2,1 helyett egyébként is 1,2 körül alakul. A magánnyugdíjpénztárak kinyírása miatt a rendszerbe amúgy is be van kódolva egy hatalmas hiány. Mégis itt állunk feltett kézzel, hogy változtatni nehéz. Még az olyan nyugdíjrendszer létrehozására sem látszik az elszánás, amiből legalább mindenki tudhatná, pontosan hogyan is állunk, kinek milyen öngondoskodásra volna szüksége. Az elmúlt két évben azt is megtanultuk, hogy ha netán valami normális reformot végre is hajtanánk, a politika utóbb simán szétverheti. Úgy látszik, ami kicsit is bonyolultabb az osztogatás-megszorítás bevált mechanizmusánál, az nekünk tényleg nem megy.
