Karvalits Ferenc, az MNB alelnöke

"A kormány nem érti a bankok jelentőségét"

  • Mészáros Bálint
  • 2012. augusztus 28.

Gazdaság

Amikor a világon mindenütt az adósságcsökkentés a prioritás, a keresletélénkítő programoknak nincsen érdemi hatásuk. Ezért a kormány a kiszámíthatósággal és a fenntartható költségvetési politikával tehetné a legtöbbet - és ennyit vár el a magyar sikerben ugyanúgy érdekelt EU-IMF páros is. Az alelnököt az MNB függetlenségéről, a devizatartalékról és a jegybankra kivetendő tranzakciós adóról is kérdeztük.

Magyar Narancs: A részletek ugyan nem nyilvánosak, de alapjaiban mi mondható el az EU-IMF-tárgyalásokról: mit várhatnak a magyar féltől a nemzetközi szervezetek?

Karvalits Ferenc: A konzultációk arról folynak, hogyan nézhet ki a hosszú távon fenntartható magyarországi növekedési pálya. A nemzetközi intézmények hiteles, fenntartható, a piac által finanszírozhatónak vélt költségvetési programot szeretnének látni. Ugyanúgy a sikeres magyarországi gazdaságpolitikában érdekeltek, mint mi, tehát ők a szövetségeseink.

MN: De vélhetően a növekedéshez szükséges gazdaságpolitikát másként képzelik el, mint a magyar kormány.

KF: Mielőtt erre kitérnék, érdemes áttekinteni azt a külső környezetet, amely a magyar gazdaságpolitika lehetőségeit meghatározza. A mostani nemzetközi válság nem a piacgazdaságokra egyébként jellemző ciklikus visszaesés, hanem egy elhúzódó túladósodottsági válság, amely a fejlett világ számos országát érinti. Ez több okra vezethető vissza. Egyrészt az ázsiai és dél-amerikai országok az 1998-as válság nyomán erős megtakarítóvá váltak, jelentős fizetésimérleg-többletet halmoztak fel. Ezzel különös globális egyensúlytalanság jött létre, a feltörekvő országok finanszírozták a fejlett világ, elsősorban az USA fogyasztását. Ezt csak fokozta, hogy a 2001-es dotcomválság után az amerikai jegybank évekig alacsony kamatokkal, tartósan olcsó finanszírozással próbálta segíteni az amerikai gazdaság kilábalását. Ebben az időszakban számos olyan új termék jelent meg a nemzetközi pénzpiacokon, ami a kockázatok megosztásával, kereskedésével azt az érzetet keltette a piaci szereplőkben, hogy bármikor képesek hitelhez jutni. Sokan úgy gondolták, az olcsó finanszírozás tartósan velünk lesz, tehát magas eladósodottság mellett is lehet növekedni. A válság nyomán azonban a hitelpiacok kiszáradtak, egyre nehezebben és drágábban lehetett hitelhez jutni. A korábban vállalhatónak tűnő adósságterhek egyre elviselhetetlenebbé váltak, ezért mind többen próbálták az adósságaikat leépíteni, visszafogták költekezéseiket. A csökkenő belföldi kereslet további szereplők jövedelemkilátásait rombolta, még többen érezték fenntarthatatlannak adósságukat. Ez negatív spirált indított el számos fejlett gazdaságban. A mai helyzet azért rendkívül nehéz, mert a legtöbb országban párhuzamosan zajlik az adósságcsökkentés, így exportálni sincs nagyon kinek.

MN: Ebben a helyzetben nem meglepő tehát, hogy a magyar kormány által is preferált keresletélénkítés nem működik.

KF: Ciklikus válságokban a gazdaságpolitika általában a kereslet élénkítésével ösztönzi a kilábalást. A monetáris politika a világ számos országában most is jelentős lazításhoz folyamodott. De ez nem volt túl hatékony, kisebb kamattal sem lehetett nagyobb fogyasztásra bírni azokat, akik éppen adósságuk leépítésén fáradoztak. A válság első fázisában sok kormány próbálkozott fiskális élénkítéssel. Azok a megoldások, amelyek átmeneti adókönnyítéssel, jövedelemtranszferrel próbálták élénkíteni a fogyasztást, szintén nem bizonyultak túl eredményesnek, mivel a kedvezményezettek adósságcsökkentésre fordították a többletpénzt. Leginkább a munkahelymegőrző programok voltak sikeresek. Az élénkítő programok és állami adósságátvállalások miatt sok ország államadóssága kezd veszélyes méreteket ölteni, miközben a megtakarítók, befektetők egyre óvatosabban méregetik a kockázatos adósokat.


Fotó: Németh Dániel

MN: Ez a globális környezet, szűkebben az eurózóna válsága határozza meg Magyarország kilátásait is?

 

KF: Arról szó sincs, hogy Magyarország problémái kizárólag az eurózóna válságából adódnának. Vannak saját problémáink, amiket magunknak kell orvosolnunk. Azon országok közé tartozunk, ahol a magas adósság alacsony gazdasági növekedéssel párosul, de helyzetünk a kelet-közép-európai régión belül is különösen rossz. Egyedül Magyarországra jellemző, hogy az államadósság és az ország külföldi eladósodottsága egyszerre magas. A magyar költségvetés 2002-2006 között évente 6-9 százalékos hiányt produkált, amit nyugodtan nevezhetünk fiskális alkoholizmusnak. A háztartások eladósodottsága a jövedelmi-vagyoni helyzethez képest nem volt rendkívül magas, csakhogy ezek az adósságok nagyrészt devizában keletkeztek. Az árfolyam leértékelődésével az adósság szintje jelentősen megugrott. Az eurózóna válsága tovább erősítette ezt a folyamatot, a svájci frank menedékdevizává vált, s jelentősen felértékelődött az euróval és így a forinttal szemben is. A magas eladósodottság mellett a magyar gazdaság már a 2000-es évek elejétől romló növekedési kilátásokkal szembesült, de ezt 2006-ig elfedte a költségvetés által végrehajtott élénkítés. A bérekben meglévő versenyképességünk fokozatosan romlott. A 2001-2002. évi minimálbér-emelések és az ezt követő közalkalmazotti béremelések is hozzájárultak ahhoz, hogy a reálbér növekedése meghaladta a termelékenység javulását. A 2000-es évek közepére már nem volt olyan vonzó Magyarországon beruházni.

MN: 2009-2010-ben azonban kedvező változások történtek, amire az új kormány építhetett volna.

KF: A válság jelentős alkalmazkodást kényszerített ki, a háztartások és a vállalatok is jelentős megtakarítóvá váltak, és a költségvetés hiányát is sikerült tovább csökkenteni. 2009 óta számos előremutató kormányzati lépés történt, elsősorban a jóléti rendszerek átalakításában, ami egyszerre javította a költségvetés egyenlegét és ösztönözte a munkaerő kínálatát. Ennek is köszönhető, hogy az árfolyam leértékelődése mellett 2007- 2010 között rendkívül visszafogott reálbér-növekedés zajlott, a magyar munkaerő versenyképessége nagyon sokat javult. De hiába javultak a folyó tételek, olyan hatalmas az államadósság és a külföldi eladósodottság szintje, hogy a problémákat csak hosszú idő alatt lehet orvosolni, és ez tartós erőfeszítést követel. Pozíciónk továbbra is sérülékeny, érzékenyen reagál a nemzetközi pénzpiac hullámzásaira. Magas adóssággal csak akkor lehet együtt élni, ha a finanszírozási költségek alacsonyak, és a gazdaság reálteljesítménye robusztus; ha a reálnövekedés magasabb, mint a reálkamatok. Magyarország gazdasági kilátásai azonban kedvezőtlenek. A gazdasági növekedést korlátozza, hogy a beruházások szintje történelmi mélyponton van, a belföldi fogyasztás rendkívül gyenge, a hitelezés leépül, magas az adósságteher, a fogyasztói és üzleti bizalom alacsony. A gazdaságpolitika feladata ma a kockázati felárak csökkentése és a gazdaság növekedési kilátásainak javítása együttesen.

MN: Milyen eszközökkel?

KF: Egy külföld felé eladósodott országban a kormányzati gazdaságpolitika legfontosabb teendője, hogy megerősítse a finanszírozók bizalmát, ennek első lépése pedig a fiskális fenntarthatóság biztosítása. Egy fenntarthatatlan költségvetés folyamatos bizonytalanságban tartja a gazdasági szereplőket is, hisz nem lehet tudni, kit és hogyan "ütnek meg" a költségvetés pozícióját kiegyensúlyozó lépések. Az elmúlt időszakban a költségvetés pozícióját veszélyeztették azok a tartós adókiengedések, melyekhez nem kapcsolódott tartós kiadáscsökkentés. A kormány egyszeri tételekkel, átmeneti adókkal tömködte be a költségvetési lyukakat. A magyar államadósság kockázati felára elszakadt a régiótól, az elmúlt két évben több mint 200 bázisponttal emelve a finanszírozási költséget. Számos váratlan, ellentmondásos intézkedés, az intézményi és jogi környezet hektikus változásai is növelték a gazdaságpolitika kiszámíthatatlanságát. A bizonytalanság, a befektetői bizalom hiánya ezért rendkívül költséges az országnak. Aki Magyarországon akar beruházni, nagyon magas hozamelvárásokkal rendelkezik. A beruházási ráta 16 százalék, messze elmarad a 24 százalékos régiós átlagtól. Ez a mérték az amortizáció pótlására sem elég, a termelő kapacitások leépülnek. A hosszú távú növekedés biztosításához az üzleti, fogyasztói bizalomnak helyre kell állnia, a befektetői hangulatot kell javítani. De a legnagyobb károkat a bankrendszert érintő intézkedések okozták, a pénzügyi közvetítés ellehetetlenült. A rendkívüli bankadó, a jelzálogjog érvényesítésének befagyasztása, majd korlátozása, a végtörlesztés, az árfolyamgát és a tranzakciós adó olyan mértékű terheket ró a hazai pénzügyi közvetítésre, ami hosszú időre kitolja a hitelezés újraindítását. A rendkívüli terhek gátolják a belső tőkeakkumulációt, pedig a bankoknak a problémás portfólióktól meg kell szabadulniuk, hogy idővel újraindíthassák a hitelezést. Számomra úgy tűnik, a kormány nem érti a bankok, a pénzügyi közvetítés jelentőségét.

MN: Vagy a bankok és más ágazatok cégei fizetik a számlát, vagy a lakosság. Valami hasonló megjegyzés kétnaponta elhangzik.

KF: A terhek újraelosztása valóban nehéz politikai kérdés. De látni kell annak a következményeit, ha a kormányzat Robin Hood típusú adók sokaságával tömködi be az újabb és újabb költségvetési lyukakat. A vállalati terhek egy része a termékeik, szolgáltatásaik áraiban is megjelenik, tehát a végső fogyasztó is érzékeli őket. Másrészt az adott ágazatok jövedelmezősége romlik, ezért beruházásokat halasztanak el, ami munkahelyek megszűnését jelenti, új munkahelyek keletkezését veszélyezteti. Magyarország növekedését a következő tíz évben az fogja meghatározni, hogy mennyi új munkahely keletkezik, és ennek érdekében milyen mértékű beruházásokra kerül sor. Csak ismételni tudom: a kormányzat legfontosabb teendője a stabil adórendszer, a költségvetési fegyelem és a kiszámítható gazdaságpolitika biztosítása. Ez határozza meg az egyedi beruházási döntéseket, a vállalatok és az állam finanszírozásának költségét. A kiszámítható környezet lassan önerősítő spirált indíthatna be, ami elvezethetne a termelés bővüléséhez. Az EU- IMF-megállapodásnak is az lenne a legfontosabb hozadéka, hogy hitelességet kölcsönözzön a gazdaságpolitikának. A tárgyalások elhúzódása növeli a bizonytalanságot, holott maga a megállapodás önmagában is olcsóbbá tenné a finanszírozást, és élénkítené a beruházási kedvet.

MN: Ebben a helyzetben mi a jegybank feladata?

KF: Küldetésünk változatlan: az ár- és pénzügyi stabilitás elérésére, a gazdasági környezet kiszámíthatóságának fenntartására törekszünk. Ilyen mértékű külföldi eladósodottság esetén ugyanakkor a monetáris politika tulajdonképpen egyszerű helyzetben van. Azzal tud a legtöbbet segíteni, ha megakadályozza az árfolyam nagymértékű kilengéseit, ezzel erősítve a forinteszközökbe fektetők bizalmát. Ez egyben a növekedés szempontjából is megfelelő politika.

MN: A magas kamatszint ugyanakkor a vállalkozások számára lényegében kitermelhetetlen.

KF: Az irányadó kamat csökkentésével nem lehet a belföldi finanszírozás költségét csökkenteni, mert a bankok kockázatvállalási hajlandóságát és képességét elsősorban a kiszámítható környezet változtatja meg. Az ország kockázati megítélésének javulásához a jegybank a horgony szerepével, az óvatos monetáris politikával tud hozzájárulni. A megalapozatlan monetáris élénkítés az árfolyam gyengülésén keresztül tőkekiáramláshoz vezetne, ami sokkal nagyobb veszteséget okozna, mint a régiósnál magasabb jelenlegi kamatok miatti növekedési veszteség.

MN: Ebből a szempontból különösen lényeges, hogy a jegybank független legyen. A kormányzati próbálkozások, és azok európai visszaverése miatti számtalan törvénymódosítás után végül is mennyiben garantálják a mostani szabályok a függetlenséget?

KF: A függetlenséget garantáló jogi keretek a júliusi törvénymódosítást követően alapvetően a helyükön vannak. De nemcsak a törvény szava számít, hanem az is, hogy a törvény alkalmazói a törvény szellemisége szerint gondolkodnak és cselekednek-e. Függetlenségről akkor beszélhetünk, ha a kormányzat semmilyen eszközzel sem próbálja meg befolyásolni a monetáris döntéshozókat. Hétről hétre dől el, hogy a kormányzati intézkedések, szabályok, nyilatkozatok mennyire tartják tiszteletben ezt az eszmeiséget.

MN: És mennyire tartják tiszteletben?

KF: A döntéseink eddig azt bizonyították, hogy a kívánatos monetáris kondíciókat tudtuk biztosítani. De a jegybankot érintő kormányzati nyilatkozatok és iránymutatási próbálkozások azt tükrözik, hogy a kormányzat nem minden szereplője érti jól a függetlenség funkcióját.

MN: A kérdés az, vajon a piaci szereplők elhiszik-e, hogy a jegybank "kitart".

KF: Természetesen sok múlik a piaci szereplők várakozásain. Én csak remélhetem, hogy a jegybank eddigi működése meggyőzi őket a sikeresen megőrzött függetlenségünkről.

MN: Az örök aggodalom, hogy adott esetben a kormány netán megkívánja a devizatartalékot, ezért valahogy meggyőzi a Monetáris Tanács négy külsős tagját, szavazzák le az elnököt és a két alelnököt.

KF: A devizatartalék kívánatos szintjéről, a felhasználásával kapcsolatos stratégiáról mindig a Monetáris Tanács dönt, ez így volt a törvény módosítása előtt is, és így van ma is. Az eddigi együttműködés során számomra egyértelművé vált, hogy a tanács tagjai egyformán gondolkodnak arról, hogy mi a devizatartalék szerepe. Azt gondolom, a jegybank a magyar gazdaság méretéhez, aktivitásához és külső eladósodottságához mérten megfelelő mértékű tartalékkal rendelkezik, erre a magyar gazdaság biztonságos finanszírozása érdekében van szükség. Ha a politikacsinálók a tartalék más célú elköltésében gondolkodnának, azzal az ország fizetőképességét kockáztatnák. A piac az ilyen típusú esetleges irányváltásra a finanszírozási költségek megemelésével vagy akár tőkemenekítéssel reagálna.

MN: Ez logikus, de ettől a kormánytól már láttunk olyat, hogy ha kell a pénz, akkor, mondjuk úgy, kevéssé gondolkodik racionálisan.

KF: A gazdaságpolitika döntéshozóinak érteniük kell, hogy ekkora külső eladósodottság esetén egy rossz mozdulat hatalmas bizalomvesztést okoz, amire a piac egy pillanat alatt reagál.

MN: Az tudható, hogy az Európai Központi Bank nem tartja elfogadhatónak a jegybankra kivetett tranzakciós illetéket. Ebben nagy csata lesz a magyar kormány és az EU-IMF-páros között?

KF: A magyar kormány tavasszal bemutatott egy költségvetést az Európai Bizottságnak. A bizottság ez alapján szabadította fel a kohéziós alapokat, de a túlzottdeficit-eljárást még nem szüntették meg. A magyar kormány legfrissebb intézkedéscsomagja az egyik oldalon a foglalkoztatás élénkítése érdekében jelentős fiskális kiengedést tartalmaz, ennek finanszírozására pedig új adókat vezetett be. De ezek a tételek - az Államkincstár és a jegybank tranzakcióinak megadóztatása - nem valódi bevételek, hiszen az állam csupán az egyik zsebéből teszi a pénzt a másikba. Az Európai Bizottság és az IMF is jelezte, hogy olyan makrogazdasági pálya mentén képzeli el a megállapodást, amely tartja a túlzottdeficit-eljárásban vállalt célszámokat. Tehát a magyar kormánynak még a bevételi és a kiadási oldalon is érdemi intézkedéseket kell hoznia. A hosszú távú fenntarthatóság szempontjából az volna kívánatos, ha a költségvetés kiadási oldalán sikerülne olyan strukturális változásokat elérni - például a közszféra, az önkormányzati intézményrendszer, a közlekedési vállalatok hatékonyabb működésével, a szociális juttatások célzottabb elköltésével -, amelyek biztosítják a fenntartható költségvetést.

MN: Ehhez képest a kormányszóvivő azt hangoztatja, hogy ha a jegybank nem fizet, azzal másfél millió ember életét nehezíti meg.

KF: Amennyiben a törvény nem változik, a rendelkezéseknek megfelelően a jegybank be fogja fizetni a tranzakciós jutalékot, de ez a költségvetés pozícióján nem fog segíteni. Más szóval ilyen bevétel valójában nincs. A Magyar Nemzeti Bank vesztesége a konszolidált költségvetés része: ha a többletadóteher rontja az eredményünket, az a költségvetés pozícióját rontja. Lehet, hogy csak a következő évben, de ez akkor sem tartós bevétel, és már az első évben sem fog vele számolni az Európai Bizottság.


Neked ajánljuk