Nem találom a bejáratot az új évbe, még mindig nem. Félek a nyelvtől, mert valamiért haragszik rám. Elhagyott engem. A német és a magyar nyelv egyaránt. Ez már novemberben kezdődött, titokzatosan, csendesen, nem tudtam igazán kifejezni se az örömeimet, se a gondjaimat, mindennap egy kicsit jobban eltávolodott a nyelv. Mint egy lassan fokozódó büntetés, megállíthatatlan, kegyetlen. Mint a szerelmem, aki nagyon meg van bántva. Elfordul és megy. Mit tettem? Mit nem tettem? Miért büntet? Mi lesz velem, ha nem jön vissza ez a nagy barátnőm, ha nem gondolja meg magát, ha tényleg elhagy, sokáig, örökre? Nem bírom kikapcsolni a tévét, az egyik program butább, mint a másik, de mégsem bírom kikapcsolni. Annyira ügyesen hazudnak a mozgó képek, mintha ott élne valami. És a hang megnyugtat, akármiről van szó, a lényeg: folynak a szavak, folynak. Tőlem viszont menekülnek. Ott gyűlnek össze, a dobozban.
Nagy úr a nyelv, vagy nem is, inkább olyan, mint egy végtelenül vonzó, bájos nő: mindenki boldognak érezheti magát, aki erős kapcsolatban áll vele. Mint az a dortmundi buszsofőr, aki december vége felé vitt minket.
Egy nyelvi esemény.
Megijedek: egyszerre kellemesen otthon érzem magam, és szégyenkezem a hatvanöt éves dortmundi buszsofőr miatt. Azt a durva-meleg, ügyetlen-igaz vesztfáliai tájnyelvet beszéli, amiben én is felnőttem, a kis hegyi faluban. Alig érkeztem meg Németországba, és lelkileg máris ott ülök a füstös kocsmában, a bennszülöttek rituális központjában, a sörös hazámban, amiből negyven éve, azt hittem, sikeresen elmenekültem. Egy pár szó tájszólásban elég, és visszazuhan az ember a falusi fogságba, hiába minden: egyetem, Hamburg, világpolgárság, Budapest.
Fél óra késéssel érkezett a busz a reptérre, dugóba kerültünk, növekszik a késés. Szaftosan káromkodik a sofőr, közben udvariasan bocsánatot kér mindenkitől. Vesztfáliai módra, közvetlenül, hangosan. Nem kapcsolja ki a hangerősítést, privát gondjai, szitkozódása és öröme mind publikus. Az egész zsúfolt busztársaság részt vehet mindenben, ami neki fontos és aktuális. Aki német nyelvű, az mosolyog. Egy nyelvi állatkert. Itt a medve, nézzük meg. Milyen édes, milyen furcsa. Az én gondom csak az, hogy túl közel állok hozzá, ez a saját gyereknyelvem, elég intim dolog, meztelenül ki van állítva, ketrecben. Akárki röhöghet rajta. Szabad a vásár. Ez nekem sok. És mégis jólesik.
Most jelentkezik nála telefonon a felesége: „Mein Käferchen…” (Bogaracskám), és értesülünk a napi menüről, valamint hogy a nagynéni, aki este látogatóba jön, a múltkor rosszul lett a véres hurkától, úgyhogy azt inkább ne. „Keine Blutwurst dann.” Panhas mit Dickebohnen? Lóbab hurkapotyadékkal? Für einen Gast? Bist Du verrückt?”
Most már közeledik a végállomás, a dortmundi pályaudvar. Mintegy kárpótlásként a nagy késésért még ad egy pár jó tippet a sofőr: meg kell nézni mindenkinek az ország legmagasabb karácsonyfáját, de vigyázat, a tömegben mostanában sok a zsebtolvaj… A sofőr úgy búcsúzik, mintha mindenki a családjához tartozna. A privát és a hivatalos ügy, az nála nincsen széttépve, ő összesen egy életet él. Akármilyen naiv, ez egy imponáló élet.
Megérkeztünk a német foci fővárosába. Már kint, a város határában a hivatalos jelzőtáblán szerepel a város neve mellett, hogy kétszer egymás után lett Bundesliga-bajnok. Karácsony előtt vagyunk néhány nappal, de a sárga-fekete Borussia-kultusz mindenütt feltűnőbb, mint a karácsonyi dísz. Minden ötödik ember trikót, sálat, jelvényt, zászlót hord, nemcsak este, a meccs előtt, hanem reggel, délben, mindig, a kávésbögrétől a pizsamáig csapatban él.
A 2012-es bajnoki címet ünneplik
Fotó: MTI/EPA
Az egész lakosság részt vesz ebben a rituális összeesküvésben, ami ősibbnek és vadabbnak tűnik, mint a kereszténység. Ráfér Dortmundra. Milyen szürke és füstös volt ez a város gyerekkoromban, amikor az első nagy focicsatákat láttam itt 1963 körül. A nagyipar uralkodott a levegőben is, amit beszívtunk. Ez a büszke sivárság tökéletesen eltűnt az utolsó ötven év alatt. Még látszik, itt volt a vas, itt a szén, de ez ma nem több mint rom és múzeum. Nekem rejtvény, hogy miből él ez a nagyváros. Mindenki biztosítónál dolgozik, vagy autókereskedő? Egyvalami maradt a régi munkásöntudatból: a Borussia. Ez itt nem véletlenül olyan fontos, mint a kenyér és a víz.
A stadion felé, a villamosban halálfélelmem van. Hiába szép a két lány mellettem, megfulladni az megfulladni, nincs benne semmi romantikus. A nagy ovális teknő körül örvénylik a tömeg. Mint Mekkában, a Kába követ kerülgetve. A bejárat: púpos teve a tű foka előtt, 80 ezer púp egy tűfok előtt. Az ember vízcseppé válik a sodrásban. Valahogy aztán mégis odakerül a saját helyére, ül az óriási fazékban, és csodálkozik, hogy milyen kényelmes és kellemes ez az alkalmi tömegnappali.
A stadion belülről
Majdnem huszonötezer ember áll ott a híres déli lelátón. Vizuálisan összenő ez a tömeg, mintha ott lenne a bátyád vagy az öcséd. Családi körben ülsz vagy állsz, akkor is, ha az ellenfélnek drukkolsz. Esélytelen volt az én szegény Hannover ’96-om, 5:1-re kikapott. Amikor kiabáltam a csapatomnak, jószívű sajnálattal néztek rám, mint Jézus a beteg Lázárra. (Különben: Huszti Szabolcs gyengén játszott, de azért gyönyörű gólpasszt adott.)
Aránylag mégis egészségesen jöttem ki a csatából, mert ebben a nagy szertartásban fontosabb volt a rítus, mint az eredmény. És ötször éltem át azt a nagy, szemérmetlen nyelvi flörtöt a stadion hangosbeszélője és nyolcvanezer felszabadult ember – zömében férfi – között, minden egyes gól után. Ahogy a bemondó elkezdte a góllövő nevét, ahogy a tömeg befejezte, ahogy a láthatatlan, vidám férfihang ezt megköszönte, s ahogy nyolcvanezer torokból jött a válasz: „Bitte!”
Nincs is ennél több szóra szükség, ha győzelemre áll az ember csapata.
