Él a vidék

  • Wilhelm Droste
  • 2012. november 22.

Három holló

Forró vízben fekszem. Fölöttem a szabad ég, szívemben dobogás. Tudom, hogy rengeteg gondom van, de ebben a gyógyító termállében, a jász metropolis peremén majdnem minden rendben van, boldog ember vagyok, mert végre megint ember.

Vettem a rákoskeresztúri használtcikk-piacon (Flamingó – nagyon jó) egy Szent Máriát, modern, üveg, de bájos és kecses, ő vigyáz rám a jászberényi tanyavilágban, áll az íróasztalon és inspirál. Reggel sütött a nap, a feje túlér az ablakpárkányon, tündökölt nekem. Most is átnéz a laptopon. Ő nagy.

Kívül


Kívül

Érzem az áldását, élvezem a vidéket. Fáradt leszek a levegőtől, de nem a rengeteg méregtől (testi és lelki), mint Budapesten, hanem a levegőtől. Itt vagyok már több mint harminc éve, de mindig meglep a táj azzal, hogy milyen sima és egyszerű lehet az élet, de mi ezt csak nehezen látjuk, mert mindenkinek a saját dacos vaksága a legintimebb ellensége. Itt kint a síkságban, a kis vályogházban újra és újra tanulok látni, aztán megyek vissza a labirintusba, és újra elvakulok diadalmasan.

Csend. Itt minden zaj a csendhez tartozik. Minden kutyaugatás, minden őrült motoros.

Idő. Itt számít minden pillanat, mert idő, az van. Például vasárnap korán reggel, a kőhídnál vettem egy sonkás péksüteményt, 200 forint. Még meleg volt. Én jobban életemben nem élveztem reggelit, álltam egyedül a hídon, és néztem a Zagyvát, két oldalán a frissen kiépített sétányait. Ezek az ösvények már maguk is szerelmesek egymásba, milyen jó tehát ott szerelmesen sétálni. A szomorúfűzsorok csak még komolyabbá teszik a szerelmet. Pesten is mindig, akármelyik Duna-hídon megyek át, látom, hogy jól döntöttem, hogy pont ide, Budapestre, Magyarországra költöztem. A jászberényi hídon nem csak látom, itt tudom is. Én nem tudok ennél jobban otthon lenni valahol.

Itt a piszok és a kosz is más, mint a fővárosban. Rég nem voltam itt, három napja alig csinálok mást, mint súrolás, tisztítás, minden tele van egérszarral, porral, zsírral. De élvezem, igazán, mintha a lelkem tisztulna.

Talán éppen ezért, itt szoktam néha templomba menni. Amikor hálás vagyok a teremtésért és teremteni való hangulatban vagyok. Bemegyek megköszönni valakinek, hogy szent az élet. Most is mentem és megdöbbentem: zsúfolásig tele volt a Nagytemplom, mintha húsvét és karácsony ebben az évben egy napra esett volna. Rengeteg ember – állni kellett. Nekem is. Ellőttem állt egy mama, kisfiú a karon, aki bátran nézett a szemembe, és nagyon barátságosan mosolygott. Én is mosolyogtam rá. Szép katolikus flirt alakult. Kezdtünk a nyelvünkkel színházkodni, hülyéskedni, vicces arckifejezésekkel. Biztosak voltunk mind a ketten, hogy az Isten szépen röhög rajtunk, együtt vagyunk és vele, talán most éppen jobban, mint akárki ebben a nagy gyülekezetben. És nagyon jó a kedvünk. A humor egy ima. Nem fogjuk elfelejteni.

Belül


Belül

A pap értelmesen prédikált, az evangélium gyenge lányhanggal még igazibb. Holnap Erzsébet napja lesz, magyar királylány, aki minden szegénység sújtotta vidéken bátran cselekedett. Egy szeretni való szent. Laktam Marburgban a sírjánál, oda jártam egyetemre. Ott kezdtem kitalálni az én Magyarországomat. Ő is segített benne. Köszönöm.

Forró vízben fekszem. Fölöttem a szabad ég, szívemben dobogás. Tudom, hogy rengeteg gondom van, de ebben a gyógyító termállében, a jász metropolis peremén majdnem minden rendben van, boldog ember vagyok, mert végre megint ember. Éljen a Lehel fürdő! Dühítő dolog, hogy a régen várt demokrácia globalizált erőszakként jelent meg errefelé, és letarolta a Lehel hűtőszekrényt is, de fel fog támadni. A jászok nem alszanak. Addig is én minden hűtőt a világon Lehelnek hívok.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)