A hét cikke

Az életünk során kétszázezerszer vesztünk el dolgokat, és ezeket hat hónapon át keressük

szerző
Urfi Péter
publikálva
2017. febr. 12., 18:50
kommentek
1
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Elveszteni kulcsot, meccset, a józan eszedet, a szeretteidet. Miért használjuk ugyanazt a szót ennyire különböző érzésekre?

Ezt a bejegyzést a kocsink hátsó ülésén írom, az első felét Budapestről Keszthely felé, a második felét a visszaúton. Általában én vezetek, de most nem tehetem, mert tegnap elvesztettem a pénztárcámat, benne minden, de tényleg minden iratommal, köztük a jogosítványommal. Elvesztettem vagy ellopták: nem tudhatom biztosan, csak azt, hogy térültem-fordultam egy bevásárlóközpontban, közben többször leraktam magam mellé a kabátomat, és a pénztárca eltűnt a belső zsebéből. Valahol azt remélem, hogy kiderül: bizony, ellopták, ravasz módon, mesteri mozdulatokkal, kivédhetetlenül. Mert így nem érezném ilyen balfasznak magam, nem kellene magamat hibáztatnom. Feljelentést is tettem rögtön, de miután – a betervezett mozizás helyett – letoltuk az egyórás procedúrát a rendőrségen, amúgy végtelenül türelmes feleségem rákérdezett, hogy ez mégis mire volt jó. Igaza volt: gyakorlatilag esélytelen, hogy a rendőrség megtalálja a pénztárcát, de még ha sikerülne is, a bankkártyát már letiltottam, az igazolványaimat bevonták és köröztetik, a pénzt pedig senkitől nem kapom vissza; vagyis szinte semmit nem nyerhetek. A kérdésére nem tudtam érdemben válaszolni, ahogy arra sem, miért idegesített fel ennyire ez az egész, amikor egy-két órányi ügyintézés és elviselhető mennyiségű pénz megfizetése után helyreáll életem rendje.

Még akkor is feszült voltam, amikor nemrég nekiláttam, hogy megírjam mai bejegyzésemet a New York Times nagyszerű pletykacikkéről, amely Donald Trump és stábja tragikomikus mindennapjait mutatja be. De előtte azért megnyitottam egy tegnapi hírlevelet a hét legjobb long-form anyagairól (több ilyet járatok, gyakran ezekben találom meg a hét cikkét), és ott megláttam Kathryn Schulz írását, When Things Go Missing címmel. Hamar egyértelmű lett, hogy inkább erről írok Trump helyett.

When Things Go Missing

Nem jó cím, hiszen fölösleges a missing iderángatása, amikor az esszé középpontjában az elvesztés fogalma, leginkább az elveszteni ige áll, a loss és a to lose. Különös módon a magyar ige ugyanúgy összekapcsolja ugyanazokat az egymástól nagyon távol eső érzéseket és eseményeket, mint az angol. A pénztárcám elvesztését ugyanazzal a szóval írom le, mint a győzelem ellentétét (losing the game), a felfokozott érzelmi állapotot vagy a konkrét megőrülést (losing your mind), vagy éppen valakinek a halálát.

Schulz az elvesztett tárgyakkal kezdi az írását, és a szórakoztató személyes példák után rátér a jelenség tudományos és pszichoanalitikus magyarázataira (a figyelem és az emlékezet kihagyása, illetve az „azt vesztjük el, amitől szabadulni akarunk” freudiánus gondolata), de egyikkel sem elégedett, a különböző életvezetési tanácsokat pedig idegesítőnek tartja. Az elvesztés mint társadalmi jelenség méreteit nyilván nehéz megbecsülni, de a cikk idézi egy biztosítótársaság számítását, amely szerint naponta kilenc tárgyunk keveredik el, vagyis 60 éves korunkra 200 ezer dolgot kell keresnünk hosszabb-rövidebb ideig, ami az évtizedek alatt összesen úgy 6 hónapnyi keresést tesz ki. Az Egyesült Államok lakói így naponta összesen 54 millió órát pazarolnak eltűnt vagy eltűntnek hitt tárgyak utáni kutakodásra. Ennek pénzügyi vonzata is van: az USA-ban csak az elkavarodott telefonok évi 30 milliárd dollárba "kerülnek".

De Schulzot nem ezek a kissé hatásvadásznak tűnő gazdasági számok érdeklik, hanem a lelki csipkék. Arról ír, ami a pénztárcám elvesztése utáni feldúltságomra is magyarázatot adhat, hogy amikor elvesztünk valamit, a konkrét kellemetlenségen felül mindenféle kényelmetlen gondolat rohan meg: keressük a "hibást", azt érezzük, kicsúszott a kezünkből az irányítás, és úgy tűnik, hogy repedés keletkezett a rend, a rendszer falán. Ezek az érzések pedig már összekapcsolhatják a nyelv által látszólag önkényesen egy kalapba dobált fogalmakat, mint a tárgyak elhagyása, az önuralom elvesztése vagy a gyász folyamata. Schultz esszéjének második fele már az apja halálának feldolgozásáról szól, és miután végigolvastam, nem csak a pénztárcám elvesztésére gondoltam könnyebb szívvel, ahogy sétáltam a keszthelyi temetőben.

További olvasnivalók

Az emlegetett cikk a Trump-stáb munkájáról, a Fehér Házból a szokásosnál is erősebb sugárban szivárgó belsős információkból. (New York Times)

Amikor a politikai humor élet-halál kérdése: összeállítás üldözött és ünnepelt komikusokról a Trump-ellenes viccek virágzásának apropójából. (BBC)

Egyszemélyes háború a Wikipédia trolljai ellen (Backchannel)

szerző
Urfi Péter
publikálva
2017. febr. 12., 18:50
kommentek
1
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Cimkék:
The New Yorker
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    tiszapolgári
    2017. február 14., kedd 08:28
    Milyen egyszerű is lenne, ha a fontosabb tárgyainkról lennének biztonsági mentéseink. Ha elveszítjük a személyit vagy a vonaton felejtjük a kedvenc pulóvert, csak fogjuk a külső merevlemezt, és letöltjük, ami kell.
    Vasárnap végleg bedöglött a nyolcéves számítógépem, a folyamatosan elmentett fontosabb mappákat és fájlokat gyorsan és egyszerűen rá tudtam tenni az új gépre. És mégis, valahogy nem ugyanazok, nem úgy néznek ki, valami hiányzik ebből az új gépből, valószínűleg az a sok kis fájlocska, programok, beállítások, amik nem voltak elmentve, de még inkább hiányzik a nyolc év, amit a régivel együtt éltem át, pedig csak gépek, egyik olyan, mint a másik.
    Apámék megvénült és daganatos kutyáját el kellett altatni, kérdezgettük, hogy akar-e egy kölyökkutyát, de már nem akar se kutyát, se macskát, túl sokat temetett már el.

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

A hét cikke

A hét legjobb, legizgalmasabb cikkei minden vasárnap, Urfi Péter szubjektív válogatásában.

A hét cikke
Szerző adatlapja

Blog

még több cikk