Ezt a bejegyzést a kocsink hátsó ülésén írom, az első felét Budapestről Keszthely felé, a második felét a visszaúton. Általában én vezetek, de most nem tehetem, mert tegnap elvesztettem a pénztárcámat, benne minden, de tényleg minden iratommal, köztük a jogosítványommal. Elvesztettem vagy ellopták: nem tudhatom biztosan, csak azt, hogy térültem-fordultam egy bevásárlóközpontban, közben többször leraktam magam mellé a kabátomat, és a pénztárca eltűnt a belső zsebéből. Valahol azt remélem, hogy kiderül: bizony, ellopták, ravasz módon, mesteri mozdulatokkal, kivédhetetlenül. Mert így nem érezném ilyen balfasznak magam, nem kellene magamat hibáztatnom. Feljelentést is tettem rögtön, de miután – a betervezett mozizás helyett – letoltuk az egyórás procedúrát a rendőrségen, amúgy végtelenül türelmes feleségem rákérdezett, hogy ez mégis mire volt jó. Igaza volt: gyakorlatilag esélytelen, hogy a rendőrség megtalálja a pénztárcát, de még ha sikerülne is, a bankkártyát már letiltottam, az igazolványaimat bevonták és köröztetik, a pénzt pedig senkitől nem kapom vissza; vagyis szinte semmit nem nyerhetek. A kérdésére nem tudtam érdemben válaszolni, ahogy arra sem, miért idegesített fel ennyire ez az egész, amikor egy-két órányi ügyintézés és elviselhető mennyiségű pénz megfizetése után helyreáll életem rendje.
Még akkor is feszült voltam, amikor nemrég nekiláttam, hogy megírjam mai bejegyzésemet a New York Times nagyszerű pletykacikkéről, amely Donald Trump és stábja tragikomikus mindennapjait mutatja be. De előtte azért megnyitottam egy tegnapi hírlevelet a hét legjobb long-form anyagairól (több ilyet járatok, gyakran ezekben találom meg a hét cikkét), és ott megláttam Kathryn Schulz írását, When Things Go Missing címmel. Hamar egyértelmű lett, hogy inkább erről írok Trump helyett.
Nem jó cím, hiszen fölösleges a missing iderángatása, amikor az esszé középpontjában az elvesztés fogalma, leginkább az elveszteni ige áll, a loss és a to lose. Különös módon a magyar ige ugyanúgy összekapcsolja ugyanazokat az egymástól nagyon távol eső érzéseket és eseményeket, mint az angol. A pénztárcám elvesztését ugyanazzal a szóval írom le, mint a győzelem ellentétét (losing the game), a felfokozott érzelmi állapotot vagy a konkrét megőrülést (losing your mind), vagy éppen valakinek a halálát.
Schulz az elvesztett tárgyakkal kezdi az írását, és a szórakoztató személyes példák után rátér a jelenség tudományos és pszichoanalitikus magyarázataira (a figyelem és az emlékezet kihagyása, illetve az „azt vesztjük el, amitől szabadulni akarunk” freudiánus gondolata), de egyikkel sem elégedett, a különböző életvezetési tanácsokat pedig idegesítőnek tartja. Az elvesztés mint társadalmi jelenség méreteit nyilván nehéz megbecsülni, de a cikk idézi egy biztosítótársaság számítását, amely szerint naponta kilenc tárgyunk keveredik el, vagyis 60 éves korunkra 200 ezer dolgot kell keresnünk hosszabb-rövidebb ideig, ami az évtizedek alatt összesen úgy 6 hónapnyi keresést tesz ki. Az Egyesült Államok lakói így naponta összesen 54 millió órát pazarolnak eltűnt vagy eltűntnek hitt tárgyak utáni kutakodásra. Ennek pénzügyi vonzata is van: az USA-ban csak az elkavarodott telefonok évi 30 milliárd dollárba "kerülnek".
De Schulzot nem ezek a kissé hatásvadásznak tűnő gazdasági számok érdeklik, hanem a lelki csipkék. Arról ír, ami a pénztárcám elvesztése utáni feldúltságomra is magyarázatot adhat, hogy amikor elvesztünk valamit, a konkrét kellemetlenségen felül mindenféle kényelmetlen gondolat rohan meg: keressük a "hibást", azt érezzük, kicsúszott a kezünkből az irányítás, és úgy tűnik, hogy repedés keletkezett a rend, a rendszer falán. Ezek az érzések pedig már összekapcsolhatják a nyelv által látszólag önkényesen egy kalapba dobált fogalmakat, mint a tárgyak elhagyása, az önuralom elvesztése vagy a gyász folyamata. Schultz esszéjének második fele már az apja halálának feldolgozásáról szól, és miután végigolvastam, nem csak a pénztárcám elvesztésére gondoltam könnyebb szívvel, ahogy sétáltam a keszthelyi temetőben.
További olvasnivalók
Az emlegetett cikk a Trump-stáb munkájáról, a Fehér Házból a szokásosnál is erősebb sugárban szivárgó belsős információkból. (New York Times)
Amikor a politikai humor élet-halál kérdése: összeállítás üldözött és ünnepelt komikusokról a Trump-ellenes viccek virágzásának apropójából. (BBC)
Egyszemélyes háború a Wikipédia trolljai ellen (Backchannel)
