Amikor Sztupa és Troché képzeletben vonatoztak, az egyik így, a másik úgy csinálta. Sztupa taxit hívott, jó meleg sálat tett a mellkasán keresztbe fektetve a nyakába, belebújt a télikabátjába, s kivitette magát jó időben a pályaudvarra. Türelmesen kiállta a sort és megvette a jegyét másodosztályra, még egy fröccs is belefért az Utasellátónál. Vett pár lapot az útra, Ország-Világ, Tükör, Magyarország, a mester úr még egy Képes Újságra is rábeszélte, s amikor végre betolták a szerelvényt, könnyen talált magának jó helyet, ablaknál. Bámult ki a piszkos üvegen, mintha azt nézné, ahogy a csarnok sárgás lámpafényébe is beóvakodik a sötétedés, de valójában fél szemét az érkezőkön tartotta, latolgatván, vajon kellemes útitársai lesznek-e vagy sem. Képzeletben kedves népek ültek be a kupéjába – az övé volt, sajátjának érezte, hiszen ő foglalt ott helyet elsőként. Az indulásig a hét szabad helyre betelepült mindenféle szerzet, de rendes embereknek látszottak tényleg. A forgalmista felemelte a tárcsáját, a kalauz fütyült, s lassan nekilendültek a kerekek. A kupé melegében pedig beindult valami beszélgetésféle is, előbb az időjárásról, a lehetséges alföldi hóakadályokról, hangot adván a reménynek, hogy ezúttal elkerülik az efféle nehézségek a gyorsot, aztán sebesen áttértek egy kevésbé baljóslatú témára, tudniillik, milyennek ígérkezik idén a szilveszteri műsor. Sztupát ez nem különösebben érdekelte, de meghatottan hallgatta, ahogy az egyik útitársa elmesélte egyszeri, de annál emlékezetesebb találkozását Rátonyi Róberttel egy nőnapi ünnepségen. Sajnos Szolnoknál el kellett köszönnie ezektől a kedves emberektől, akik épp szedték előfele az útravalójukat, ugyan vigyen már magával ebből a finom kis sütiből, jól fog esni, míg várja a másik vonatot. Sztupa újra keresztbe hajtotta a sálját, s már a peronról nézte a holdfény beragyogta hópelyheket, s a mellékvonalakról befutó gőzösök vetette szikratengert.
Pénteken (25-én) az M5-ön simán benézik a naptárt, vagy csak a meleg őszi idő téveszti meg őket, este tíz előtt nekifognak a Szirmok, virágok, koszorúknak, mintha egy kósza március 15-e keveredett volna közénk. Persze, értjük ám mi, hogy a mű ötvenhatos áthallásai indokolják a mostani „műsorra tűzést”, de ezzel is együtt lehet élni valahogy: a nyolcvanas években nem készült semmi (sem a filmgyárban, sem a szerszámgépgyárban, sem máshol), aminek ne lett volna ötvenhatos áthallása. A magyar filmkészítés múlhatatlan gyertyamániájának ez az emblematikus munkadarabja persze mindettől még remek néznivaló, különösen azt a Casablancából csórt jelenetet ajánljuk minden kedves nézőnk figyelmébe, amikor a magyar huszárok a Kossuth-nótával nyomják le a megszállót. Valaki meg fél kilenc óta nézi a Cinemax 2-n Stephen Frears Gyönyörű mocsokságok című – remekművek utáni, de újabb szép reményekre sarkalló – filmművét. Más viszont csak kilenc után fogott hozzá az HBO 2-n A kedvenchez (aki ezt a magyar címet adta neki, nos, azt külön pusziltatom innen is).
Vasárnap a Cinemaxon 14.50-kor kezdődik minden elölről, s utána megint minden elölről, s holnap reggel is minden elölről, amíg a büdös Punxsutawney Phil elő nem bújik a szaros odvából. Igen, igen, önök megint kitalálták. Mindig kitalálják. S ez azért van, mert túl sokat tévéznek, ne tegyék, mert olyanok lesznek, mint nevezett Punxsutawney.
