Amikor Sztupa és Troché hátranéztek, nem láttak semmit. Vagyis a sötétséget látták, a fekete sötétséget. Gomolygott a sötétség, mint a köd, aminek nem látszik sem a széle, sem a vége. Nem is köd, hanem a végtelen gyurma, mert az úgy „nem látásra is” bizonyosnak tűnt, hogy a szokott közegnél sűrűbb sokkal. Hátralépni nem mertek, mert úgy érezték, hogy valami óvatosan képlékeny sziklameredélyen kapaszkodnak fel, bárminemű segédeszközök, kötelek, kampók híján, s talán, ha megpróbálnák, nemcsak felfelé, de előre is lehetne hatolni. De nem próbálták, mert olyan volt az egész, mint amikor az álmokban nem engedelmeskednek a tagok, a szervek az agynak, nem lendül ütésre a kar, pedig nagyon kellene, nem rándul csókra a száj, noha az megoldana mindent, s nem visz a láb sem, ha futni kell. Az anyag engedett volna (talán), de erőtlen volt a kar, csak kapaszkodni bírt, igaz, azt veszettül. Nem zsibbadtak az ujjpercek, nem gyengült a szorítás, s nem is jött a fáradtság. Isten-világ untig elkapaszkodnának így, de mindenki tudja, hogy menni kell, ha előre, előre; ha felfelé, hát felfelé. De előre nem megy, fölfelé veszélyes, ki tudja, mit tartogat mögöttük a sötét. Fogást keresni, tán az segít, megtalálni egy újabb engedékeny pontot, ahol puhul az anyag, ahova bemélyedhet a köröm és bedugható a lábfej. Csak ez a csend ne lenne, vagy fújna egy kis szél, hogy az ember érezné, ez mégiscsak valami valóságféle, és akkor már nem is annyira ismeretlen terep, hisz majdnem mindent láttak már, a sötétséget is ezerszer, elölről, hátulról. De még belülről is, igaz, nem ilyen volt, hanem szinte oldott, s majdnem vidám, mindenesetre sokkal lazább szövésű, már-már levegős. Itt a levegő is bajos volt, ki látott már fekete levegőt? Az, mondjuk, igaz, hogy vágni lehetne, de nem úgy, mint az Alpesekben, hanem valami tompa, fűrészes műanyag késsel, játék késsel, amit pont gyurmázásra használ az ember, hisz ez a levegő alig is különbözött az előttük-felettük magasodó puha húsú sziklától és a mögöttük dagadozó sötétségtől. Mondjuk, be lehetett szívni, s voltaképpen jól is esett benne a zihálás. Meg kéne esetleg próbálni a sötétséget is így beszippantani, hátha akkor eltűnik, vagy csak úgy elmúlik. Jöjjön a tévé, szívással, sötétséggel az is tud szolgálni.
Pénteken (25-én) tényleg belenyúlhatunk a jóba, este kilenc után az m3 előszedi John Galsworthy sodró erejű nagyregényének 1967-es fekete-fehér BBC-adaptációját, a magyar televíziózás fénykorának (a hetvenes évek eleje) e kétségtelen ékkövét.
A 26 részes tévésorozat hatására anno a könyvtárakban úgy kellett előjegyeztetni A Forsyte Sagát, ilyenformán olyan néposztályoknak is a kedvencévé vált, melyek amúgy nem üldözték olthatatlan szerelmükkel a nagyregényeket. De kérdezzék meg a fura esetről Babits Mihályt, aki egyből megmagyarázza majd, hogy miért kattantak rá az alacsonyabb néposztályok. Vigyázat, azt mondtam, hogy kérdezzék meg, s nem azt, hogy higgyenek is neki. A mű megtekintését persze elsősorban azoknak írja fel a körzeti orvos, akik annyira rápörögtek a Downton Abbey-re, hogy a vasárnap elindított 6. évadot is tolják mindenféle kontroll nélkül. Itt van, pupákok, a műtörténeti alapvetés az ügyben (nem is az Upstairs, Downstairs – 1971-es sorozat, amit a Downton Abbey elindításával párhuzamosan újráztak meg, s egy az egyben ugyanaz, mint a DA). A történethez persze még az is hozzátartozik, hogy A Forsyte Sagát is megcsinálták újra 2002-ben, olyan remek színészekkel, mint a Soames szerepében tündöklő Damien Lewis, vagy az Irene-t adó Gina McKee, de legyünk őszinték, ezért már senki nem verte szét a házat úgy, mint pár év múlva a Downton Abbey-ért. No, beleszarok, már csak ilyen vak a világ. Rögtön utána lesz egy ’81-es magyar–szovjet vígjáték Kalocsay Miklóssal, az a címe, hogy Fizetésnélküli szabadság (így, egybeírva, nem mintha ettől jobb lenne).
Szombaton a Dunára beúszik Anna Karenina, farvizén az osztályvezető-helyettesek kedvenc filmjével, A halászkirály legendájával. Csak semmi tévé!
