Tévésorozat

A hűvös távolban

Devs

Interaktív

Alex Garland eleinte forgatókönyvíróként (28 nappal később, Napfény, Ne engedj el!), majd rendezőként is (Ex Machina, Expedíció) az izgalmas, diszkréten filozofikus, középfajú sci-fi egyik iparosa.

Történeteinek hatása mindig kissé túlnyúlik a szigorúan vett játékidőn: el lehet merengeni a bioetikai dilemmákon, a mesterséges intelligencia fejlődésén, az emberi lét határain. Ráadásul Garland legutóbbi filmjeiben egészen experimentális irányokba tágította a hangzás és a vizualitás tervezését.

Devs című különös minisorozatában mindezeket az ígéretes kezdeményezéseket kívánja összesodorni, de az elnyújtott játékidő nem tesz jót a cselekmény struktúrájának. Garland láthatóan nincs híján az ötleteknek: sokszor képtelenség eldönteni, hogy a kvantumszámítógépeket, determinizmust, prediktív algoritmusokat és a jövő formálását elegánsan összefonó történet hatalmas blöff-e vagy mély filozófia. Egyszerre játszik a gondolattal, hogy a Google-hoz hasonló techóriások a jövő potenciális zsarnokai vagy a valóság, az emberi létezés innovatív szobrászai. Ám hiába a remek ötletcsírák, a rendező olyan halálosan komolyan veszi saját magát és olyan komótosan adagolja az információkat, hogy az kioltja a Devsben bujkáló feszültséget. Csupán az izgatja, hogy sorozata egy szemet és fület gyönyörködtető kép- és hangépítmény legyen, amelyet idegölő lassúsággal vagyunk kénytelenek felfedezni – a szereplők jelleme és motivációi viszont rejtve maradnak (a Devs nagyon hasonlít Christopher Nolan lélektelen mérnöki csodáihoz).

Pedig a cselekményt éppen a traumák tartják mozgásban (a barátja halála után nyomozó mérnök és egy kislányát gyászoló CEO feszülnek egymásnak), de pont ezeket tartja Garland hűvös távolban a nézőktől. Egyenetlen ritmusban váltogatja a hagyományos feszültségkeltést a kontemplációval: hol két ügynök veri agyon egymást egy sötét parkolóban, hol egy kvantumszámítógépet kell szentélyként csodálnunk. Garland odáig feszegeti a Devs szerkezetét, hogy az már széteséssel fenyeget.

Elérhető az HBO GO-n

 

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.