Tévésorozat

A hűvös távolban

Devs

Interaktív

Alex Garland eleinte forgatókönyvíróként (28 nappal később, Napfény, Ne engedj el!), majd rendezőként is (Ex Machina, Expedíció) az izgalmas, diszkréten filozofikus, középfajú sci-fi egyik iparosa.

Történeteinek hatása mindig kissé túlnyúlik a szigorúan vett játékidőn: el lehet merengeni a bioetikai dilemmákon, a mesterséges intelligencia fejlődésén, az emberi lét határain. Ráadásul Garland legutóbbi filmjeiben egészen experimentális irányokba tágította a hangzás és a vizualitás tervezését.

Devs című különös minisorozatában mindezeket az ígéretes kezdeményezéseket kívánja összesodorni, de az elnyújtott játékidő nem tesz jót a cselekmény struktúrájának. Garland láthatóan nincs híján az ötleteknek: sokszor képtelenség eldönteni, hogy a kvantumszámítógépeket, determinizmust, prediktív algoritmusokat és a jövő formálását elegánsan összefonó történet hatalmas blöff-e vagy mély filozófia. Egyszerre játszik a gondolattal, hogy a Google-hoz hasonló techóriások a jövő potenciális zsarnokai vagy a valóság, az emberi létezés innovatív szobrászai. Ám hiába a remek ötletcsírák, a rendező olyan halálosan komolyan veszi saját magát és olyan komótosan adagolja az információkat, hogy az kioltja a Devsben bujkáló feszültséget. Csupán az izgatja, hogy sorozata egy szemet és fület gyönyörködtető kép- és hangépítmény legyen, amelyet idegölő lassúsággal vagyunk kénytelenek felfedezni – a szereplők jelleme és motivációi viszont rejtve maradnak (a Devs nagyon hasonlít Christopher Nolan lélektelen mérnöki csodáihoz).

Pedig a cselekményt éppen a traumák tartják mozgásban (a barátja halála után nyomozó mérnök és egy kislányát gyászoló CEO feszülnek egymásnak), de pont ezeket tartja Garland hűvös távolban a nézőktől. Egyenetlen ritmusban váltogatja a hagyományos feszültségkeltést a kontemplációval: hol két ügynök veri agyon egymást egy sötét parkolóban, hol egy kvantumszámítógépet kell szentélyként csodálnunk. Garland odáig feszegeti a Devs szerkezetét, hogy az már széteséssel fenyeget.

Elérhető az HBO GO-n

 

Figyelmébe ajánljuk

Így néz ki most a Matolcsy-körhöz került, elhanyagolt, majd visszavett Marczibányi sportcentrum - FOTÓK

226 millió forintot követel a II. kerület attól a Matolcsy-körhöz került cégtől, ami egy vita következtében nem fejlesztette a kerület egykori ékességét, a Marczibányi téri sporttelepet. Itt régen pezsgő élet zajlott, mára leromlott, az önkormányzat most kezdi el a renoválást, miközben pert indított. Játszótér, kutyasétáltató, sétány, park és egy uszoda építése maradt el. 

A fejünkre nőttek

Két csodabogár elrabol egy cégvezért, mert meggyőződésük, hogy földönkívüli. Jórgosz Lánthimosz egy 2003-as koreai filmet remake-elt, az ő hősei azonban különc bolondok helyett tőrőlmetszett incelek, akiket azért megérteni is megpróbál.

Visszatér

  • - turcsányi -

Johnny Cashnek van egy ilyen című száma, az 1994-es American Recordings című albumán. Nem is az övé, egy Nick Lowe nevű zenészé, aki egy ideig Cash rokona volt – az ő eredeti változatát használta például a pilot vége főcíméhez a Maffiózók (The Sopranos).

Tökéletes egyenlőség

Egy viking törzsfőnökről szóló animált tanmesével indul a film, aki népe minden tagjának (beleértve önmagát is) levágatta a bal kezét (szolidaritásból, mivel a fia bal keze odalett az ellenségtől menekülve), így akarván megőrizni az egységet.

A rossz dolog

Kínálta magát a trauma jelenkori uralmáról szóló kritikai panaszáradat Eva Victor debütfilmje kapcsán. A film több elemzője kiemelte, hogy a Bocs, kicsim erőssége éppen abban rejlik, hogy ellenáll e narratív toposznak.

Perkusszív vérvonal

A cimbalom története valódi sikersztori: az 1870-es években a cseh származású, Budapesten letelepedett hangszergyáros, Schunda Vencel József megalkotta kora népszerű kocsmai hangszerének tökéletesített változatát, a pedálcimbalmot, 1906-ban pedig már a tízezredik (!) példányt szállították ki a Magyar utcai manufaktúrából.

Suttogó szó-képek

  • Dékei Krisztina

A 2016-tól Berlinben élő, de idén hazaköltöző művész viszonylag korán, 2012-ben megtalálta egyéni kézjegyének alapelemét, a pixelt (talán a legismertebb ilyen műve a 2014-es Akadémiai pénisz), majd az ezen alapuló színezést: interaktív alkotásai csak akkor váltak láthatóvá, ha a közönség kiszínezte a tényleges pixeleket.