Amikor Sztupa és Troché a nyolcvanas évek közepén egy hosszabbacska időt Budapesten töltöttek, távol a közeli világvárosban kellemesen belakott székházuktól, kaptak egy ideiglenesnek szánt, ám szupertitkos irodát. Közelebbről a Vígszínházban, Troché szerint azért, hogy ne maradjanak sokáig. A szemükben egy lyuk volt, mások irigykedve gondoltak rá, egy valahai, zaklatott életű színészfejedelem megüresedett öltözője, kis lámpafüzér fonta körbe a hatalmas tükröt, előtte rendes öltözőasztal, tényleg már csak a sminkkészlet hiányzott. A színészek és hátramozdítók alighanem hozzá lehettek szokva a mindenféle gyanús alakok gyakori jelenlétéhez, úgyhogy rájuk sem hederítettek, a fiatalabbak köszöntek is nekik, egy-egy futó mosoly kíséretében; feszélyezve éppen nem érezték magukat (szerintem soha, mondta később Ómafa), de a büfét például nem látogatták, s csak a legszükségesebb telefonokat intézték bentről, a napi üzemmenet a város különböző pontjain zajlott, tagadhatatlanul turista üzemmódban. Amikor meg már nagyon szorított a munka, és gondolkozni is kellett, a színházzal szembeni Pezsgőbárban peneltek, talán Szent István körút 15. vagy 17., vagy valami ilyesmi szám alatt; egy édességboltot szabott át, alighanem a Belvárosi Közért Vállalat, ha még volt ilyen akkor. Mert az egészet pont a levegő tette izgalmassá, a változásé natürlich. Már az is micsoda hülyeség volt, hogy a komcsiban is Szent István körútnak hívták a Szent István körutat, vajon nem volt elég komcsi, akiről elnevezhették volna? A fasz tudja, Klement Gottwald körút, vagy más. A változás szele persze az utcán még jócskán embermagasság fölött fújdogált, de az, hogy fényes délben az ember (pont délben nyitottak vagy kezdtek pezsgőt mérni) bement egy édességboltba, fölült egy bárszékre és kért egyet a drágábbikból (Hungaria Extra Dry, na, ezt kellett volna átkeresztelni, nem a Mártírok útját), szóval az azért volt valami.
Pénteken (5-én) már teaidőben is belecsaphatunk akár a tévézésbe, mert a Film Mánia pont ötkor kezdi vetíteni sokak nagy kedvencét, a Liza, a rókatündért. Persze, tudom én is, láttuk ezt már sokszor (még többször ajánlottuk is), mégis csak háromnegyed óra múlva lehet lelépni a Film Caféra (végtére is épp letelt a teatime, lehet végre cafézni). Itt ugyanis a Betörő az albérlőmet adják, pontosabban annak az ezredik, 2004-es Coenék-féle kiszerelését. Én mondjuk, betörőben azt szerettem a legjobban, hogy „Táncolj, Törő, feleséged betörő”, vagy a második szakaszt, miszerint „Nem kell menni Londonba, lophattok a Corvinban!”, de félek, hogy mára kicsit túltoltam a komcsit, úgyhogy jöjjön is a szereposztás. Mert ugyebár nem az a nagy szám, hogy Tom Hanks van benne, hanem az, hogy J. K. Simmons, aki mifelénk még piszkosul nem volt J. K. Simmons akkoriban. Vagyis hát piszkosul lehetett volna, hiszen az ő igazi nagy gurítása, az Oz című börtönsorozat akkor már egy éve véget is ért. Ilyenkor szokott jönni az, hogy azt bezzeg nem adja a tévé, hát, nem is, de minek is adná, látta azt már mindenki, illetve az ilyen ezer évados sorozatok újranézéséhez kell azért egy zsák lelkierő. És még így sincs semmi garancia, hogy bejön a mű másodszor is, inkább az ellenkezőjére. J. K. azért most is elég jó a Jacob védelmében c. szériában. Amikor végre leszáll az este, a Cinemax előhozakodik a Búcsúpohár című dolgozattal, mely így címileg, gondolom, nem sokat mond. Ám ha azt mondom, hogy Ed Sheeran énekli a The Parting Glasst? Az már ismerősebb, mondjuk, a filmhez annyi köze van csak, hogy az is erre a régi skót dalra húzza fel magát. Az amerikai film amúgy egy gyásztörténet olyan remek színészekkel, mint Melissa Leo vagy Rhys Ifans. És még eztán sem lesz vége a pénteknek, mert zúzhatunk vissza a Film Caféra (hogy jó sokáig fenn tudjunk maradni), itt a Gyilkos kilátások című, 2008-as angol thrillert adják ugyanis. Lesznek, akik Eden Lake-ként jobban emlékeznek rá, Kelly Reilly és Michael Fassbender leugranak víkendezni a tóra (felénk tavnak mondják, leugranak a tavra, de ez magánközlés), ahol viszont rossz arcú barmok csordája tanyázik épp, s lesz is nagy vérengzés a dologból. Nem azért mondom, de játszik benne régi kedvencem, a holdvilágképű Shaun Dooley is.
Szombaton egy csillagászati vagy legalábbis naptárászati, esetleg karórászati csodának lehetünk szem- és fültanúi: végre összejön, hogy nem péntek reggel, nem vasárnap délután, nem kedden éjszaka, hanem szombat este adják… na, mit? Önök megint eltalálták, a Szombat esti lázat! A Cinemaxon. Éjfélkor ugyanitt Sikoly, ha akarom, ez is az időzítés diadala, de ne menjünk bele ebbe, mert végül az Éjfélkor indul útjára a gyönyör című egészen infernális olasz komédiánál kötünk ki, melyet sajnos egyetlen csatorna sem vetít, ami legalább annyira helytelen, mintha nem adnának híradót. Félóra múlva a Django kezdődik a Film Mánián, de azt is végtelenítve vetítik az utóbbi időben, úgyhogy szavam sincs hozzá. Legfeljebb annyit mondhatok, hogy volt egy A dzsungel könyve délután a Paramount Channelen, ez a technikai virtuózkodásra alapozott három-négy éves változat, nekem anno bejött a vásznon, de hol van már vászon. Visszatérve az éjfél utáni korokba, a Djangóval szinte egy időben a Film Cafén a Veszedelmes viszonyok, az legalább film. Voltaképp’ az egyetlen a hétvégi kínálatban.
Vasárnap azért megy majd A hetedik mennyország is, dettó éjjel, dettó a Film Cafén, de sokak szerint az Arizonai álmodozók is film (délelőtt volt a Film Mánián), ám én aligha tartozom közéjük, tehát beszéljünk inkább A hetedik mennyországról, melyben a mikrofonfejű, alkalmanként skót szoknyát hordó Sam Jackson megérkezik a liverpooli lepuba, ahol Robert Carlyle, Meat Loaf és Emily Mortimer várják (kik mások is?), hogy együtt verhessenek, lőhessenek, robbanthassanak szét mindent, ami az útjukba kerül. Önök se tétovázzanak: kezdjék a tévével a ludditázást.
