Amikor Sztupa és Troché egy időre filmvonalra kerültek, dévaj időszak volt kétségtelenül, persze nem a közeg miatt, a munka az munka, bárhol is esedékes, hanem csak úgy. Csak úgy a kötelező, mégis oly ritka 15 centivel a föld felett. A járda felett, a padló felett, az ágy felett. Amikor már mindenki hazament, csak ők maradtak a város egyetlen ír kocsmájában két időszakos tettestársukkal és Stephen Reával, meg persze a nagy művész személye körüli teendőket ellátó egy vagy két kirendelt dolgozóval, de azok tényleg szépen, rendesen visszahúzódtak. Whisky, sör és a mondott centiméterek, de ezeknek tényleg semmi közük nem volt egymáshoz: csupa adottság, elmaradhatatlan háttérobjektum. A csávó épp az ötvenes éveinek első felét taposta, és elvitte kis társaságát a jövőbe, amikor ő már öreg lesz, egy bájos, ám rigolyás öregúr, vele lesznek tele a filmek, és elbűvöl mindenkit. Akkor már nem kell majd folyton az írekről beszélnie, nem kell forgatási anekdotákat mesélnie, de a körülmények nem változnak nagyot. A puccos becsületsüllyesztők is ugyanilyenek maradnak, csak átköltöznek frekventáltabb helyekre, valahová, ahova egészen biztosan betér az igényes vendég, vagy aki azért érkezik, mert épp erre a vonalra került. S minden szó igazzá is vált, ahogy múltak az évek. Sztupa és Troché először nem akartak hinni a szemüknek, hogy a fenébe láthattak akkor mindent? Hogy a fenébe tudta mindezt pont egy híresség megmutatni, akinek erősen dolgoznia is kellett azon, hogy levethesse arra a kis időre a hírességét, mert a ruhatárnál nem vették át tőle, és egész este sem tudott kibújni belőle, csak későre, amikor már csak nevezettek maradtak. Sztupa és Troché először nem akartak hinni a szemüknek, de egy idő után már elvárták a jövő kijelölt alakulását, plajbásszal a kezükben kipipálva minden egyes tételt az utolsóig.
Pénteken (8-án) a francia iskola ékkövét sodorja elénk a tettre kész HBO pár perccel éjfél előtt a beszédes című Párizs császára képében. A francia iskolánál, vagy ahogy máshol nevezik, a francia módszernél nincs egyszerűbb dolog a világon, leginkább arra emlékeztet, hogy a köztársaság jelképét jelentő Marianne-szobrot – mely ezernyi egyéb hely mellett ott áll az összes polgármester irodájában is – muszáj nekik mindig híres színésznőkről megmintázni. Volt már Marianne Brigitte Bardot, Laetitia Casta és természetesen Catherine Deneuve és Sophie Marceau is. Na, a neves módszer kábé ugyanez pasasokkal. Van pár, a franciaságot egyértelműnél is egyértelműbben szimbolizáló szerep, afféle két lábon járó Eiffel-tornyok, emberi Boursin sajtok, akiket kötelező mindig a legaktuálisabb nagymenő színművész képére faragni. Cyrano, Arsène Lupin, Monte Cristo grófja, Jean Valjean, D’Artagnan… és természetesen ilyen Eugène-François Vidocq, a rablóból lett pandúr is, aki egy hatvanas évek végi tévésorozat minden epizódja végén elcsaklizta Flambart felügyelő konflisát, rablókorában éppúgy, mint később Párizs rendőrfőnökeként is. E szerepeket korábban Gérard Depardieu-nek volt kötelező eljátszania, manapság, mint nevezett François-t Vincent Casselnek. Ám akik a mára híresen megbomlott Nagy Gérard-ért aggódnak, ne pazarolják az energiáikat, hősük még az idén Maigret-ként tér vissza, nyilvánvalóan a fenti okokból. Cassel már a rendőrfőnökké cseperedett Vidocqot hozza e filmben, a kornak megfelelni vágyó brutalitással. (Mondtuk már: nézzék meg az apját a Finom kis háborúban.) 20.25-kor volt egy Madame Bovary-adaptáció a Dunán, amerikai kiszerelés, feltehetően könnyen fogyasztható. A legérdekesebbnek ezen az estén azonban az éjfél után pár perccel a Cinemax 2-n kezdődő osztrák film, a Zsaruk ígérkezik, mely mű a kanszagban pácolt tehetemség drámája.
Szombaton jön velünk szembe egy magyar film, melyet ugyan ki nem hagynánk, de az értők azt mondják róla, hogy csak nagyvásznon érdemes megnézni, lévén minden kockája egy műalkotás. De ki lát itt nagyvásznat? Mindegy, ez van, a Ruben Brandt…-ot este tíz után kezdi el a Cinemax 2, ahol éjjeli egy után lesz egy alighanem felkavaró izraeli–német dráma, a Foxtrott, melyben a háborúban elesett, illetve nem elesett fiú apjának egyetemes története jelenik meg, ahogy mondani szokták, különös fénytörésben. Az egyéb természetű javak barátai nézhetik az AMC-n kilenctől a Robin Hood – A tolvajok fejedelme című műalkotást, mely az egyik első bizonyítéka azon nagy okosságnak, miszerint nem elég, szép öcsém, hogy színes bőrű vagy, hanem Morgan Freemannek is kell lenned, már ahhoz, hogy ott kavarhass, ahol különben nem sok keresnivalód lenne. A jó Robin még a keresztes háborúból hozott egy szerecsent, de ma már ott tartunk, hogy a metróból száll ki, már ami a dolog természetességét illeti, gondoljunk csak a Dominic West Valjeanját oly bulldogmód és engesztelhetetlenül üldöző Javert-re, az hetente büntette meg dudálásért a Clark Ádám téren, szerencsére ezen a héten nem adja a tévé. Adja viszont a Vadállatot éjjeli negyed egykor a Cinemax! Ez egy szép és sprőd tengerparti szerelem története lenne a szárnyait bontogató Jessie Buckley-val és a mindig fess Johnny Flynn-nel, mondani sem kell tán, hogy a környezetük teljes rosszallásától kísérve, de ennél is többről van szó: vér fog folyni, esküszöm.
Vasárnap visszakacsintunk még egyet a múlt hétre, amikor is a háborús filmek legháborúsabbikáról, A halál ötven órájáról volt szó. Most az AMC előszedi azt a műdarabot, amelyik feltalálta, hogy a háborús film is lehet szimpla jófejfesztivál, csak a szükséges számú marhát kell összeterelni hozzá. A műnem opus magnuma kétségkívül Kuroszava A hét szamurája, a mai kiteljesedése pedig az Álarcos énekes c. méltán népszerű tévéshow. A piszkos tizenkettő meg ott áll valahol az út első traktusának a legvégén, és vicceket mesél. Meséljenek inkább maguk is vicceket tévénézés helyett, vidéken már otthon sem kell maradni hozzá.
