Amikor Sztupa és Troché egyedül maradtak végre, Sztupa levette a szemüvegét, és fáradt mozdulatokkal törülgetni kezdte a makulátlan lencsét. Vékony drótkerete volt a szemüvegnek, nemrég kapta olvasásra. Troché elővette a telefonját, s letette Sztupa asztalára, pont kettőjük közé, középre. Hallgasd! De nagyon figyelj! „Nekem az a bajom, én azért vagyok feledékeny, sokszor nem tudom, hogy mit akarok, én is fogyok. Én az én stabil súlyomból – nem tudom, hogy maguk engem püffedt embernek vagy pocakosnak ismertek-e, nekem éveken át stabil súlyom volt. Ez nem orvosi titok, mert nem ott méretzkedtem. Nekem az a bajom, hogy az agyam örökké forog, és az is energiát kíván. Én nem a pocakomból fogytam. Az orvosnak mindig bevallom, hogy amióta abban a helyzetben vagyok, hogy nem tudok beszélni, mert hiszen ahhoz képest, hogy milyen rossz állapotban vagyok, lábon járok, de ez számomra nem teljesen veszélytelen, mert nekem olyasmit is kell mondanom, amiért felelek. Majd furcsát fognak maguk hallani tőlem.”
Sztupa felnézett, s ha lehet, még elgyötörtebb volt a tekintete. Most mi a faszt csináljunk ezzel? Ez egyszer nem kenhetjük a hajunkra, morogta maga elé Troché, s nem állította le a telefont, az ember beszélt benne tovább. „Azt mondja, hogy a Dunánál túl gyors a folyás. És nekem arra is gondolni kell, hogyha én egészséges leszek, és nem beteg, de a szónak abban az értelmében, amit egy belgyógyász generálprofesszor felügyelő megmond, hogy mikor gyógyulok meg, azt sajnos még ő sem tudja, és senki sem tudja, hogy meddig fog tartani. Mert tovább tart, mint amit én kértem. Egy olyan időszakban, amikor már megbénult a kezem mozgatóidege. Nem az érző, a mozgató, én nem tudtam, hogy ez két különböző dolog, mert ha a tűz megéget, azt érzem…”
Én ezt nem hallgatom tovább, minek, holnap gépelje le valaki, aztán menjen a többi közzé. Sztupa, ne hülyéskedj, én legfeljebb egy ilyet ismerek, az is rohadt régen volt, tudod, a Kádár-beszéd, valami zárt kongresszuson. Az volt talán ilyen. Hát, épp ezt mondom, Troché, oda kell rakni, a mellé, van ott egy csomó másik ilyen is, csak a többire nem emlékszünk. De Sztupa, az ilyet, vagy ahogy mondod, az ilyeneket nem felejti el az ember… Dehogynem. Csak azt jegyzed meg, hogy voltak, de hogy mi volt bennünk, azt egy idő után elfelejted. Én már most elfelejtettem, mit is mondott a csávó?
Szombaton (5-én) én simán műsorváltozást tartanék az RTL Klubon, mert alighanem abból indulhattak ki a csávókáim, hogy Sly vénségére kap még egy Oscart – ugyanazért. De nem kapott, ami elég nagy pofára esés, ha nem is a jó veteránnak, hanem annak, aki mára ezt bírta kitalálni: 19.15 Oscar, amerikai komédia Sylvester Stallonéval a főszerepben. Nekem még a tévésmaci se jöjjön azzal, hogy Marisa Tomei is játszik benne, mert a mondott csatorna műsora úgy folytatódik, hogy 21.20 Feláldozhatók. S ebben még a nevezett Mariska sincsen benne, csak a Stallone, micsoda mák, hogy mondjuk Eric Robertset nem jelölték semmire, pedig ő is domborít egyet. Cimbikéim, hogy lesz így versenyzés a Dollárpapa TV2-jével? Na, igaz, az is megteszi a magáét, 19.00-kor kifut ott a képernyőre a Titanic. Teljesen megértem tehát, hogy a Cool 23.00-kor beküldi az Eliza Graves – A Stone Hearst elmegyógyintézet című világsztáros izét, ami egy olyan gyogyóról szól, ahol a betegek a főnökök. Most jelentkezzen az, aki nem vetítené végtelenre állítva, egész nap, minden nagyobb útkereszteződésben. Na ugye. Este nyolckor volt Holtodiglan az HBO-n. Teljesen igaza van annak, aki azt mondja, hogy ez az új Hetedik. Pont ugyanolyan fércmű.
Vasárnap kora délután, alighogy bevégeztük a közmondásos ebédünket, tehát pontban 14.50-kor a nemzeti főadó, mi más, levetíti a Holdkelte c. főfilmet. Jó-jó, tudom én is, hogy egy ideje nyomassák ők a James Bondot, de ebben Richard Kiel simán átugrik a szembe jövő szájlibánra, ami az ő esetében lehetne simán szmájlibán is. És Michel Lonsdale a rosszfiú, mi mégis a jóért szeretjük, mert az végre Roger Moore. Fuck tv!
