Amikor Sztupa és Troché épp úgy voltak vele, hogy nem is annyira rock and roll ücsörögni világvárosi irodaházuk termeiben tétlenül, mi még mindig csak a tévét sasoltuk, abban bezzeg rock and roll minden. Mindjárt meglátják.
Pénteken (24-én) este fél kilenckor a Cinemax 2-n megismerhetjük az 1938-ban Kölnben született Christa Päffgen életének kései szakaszát. Önök már tudják, igen, igen a Velvet Underground valahai énekesnőjéről van szó, akit Trine Dyrholm játszik el a Nico 1988 című 2017-es olasz filmben. Ajánlottuk már csomószor, ez maga ugyebár a rock and roll. De akkor mit mondjunk az HBO 2-n tizenegy után kezdődő Ponyvaregényről?
Szombaton találkozhatunk régi jelentős kedvencünkkel egy furcsa filmben. Bár az 1990-es Zöld kártya nyilvánvalóan egy politikai röpirat és egy békebeli limonádé fattya (este háromnegyed nyolc előtt kezdi a Duna tévé), s a jó Gérard Depardieu már jó ideje teljesen hülye, Andie MacDowell pedig változó sikerű harcot folytat a méltóságteljes színésznői korosodással, de úgyis csak a vásznon, vagyis a képernyőn találkozunk velük, úgyhogy továbbra is lehet őket nagyon szeretni, minden különösebb érdek nélkül. Ugyanebben az időben dübörög a hétre beígért rock and roll az HBO 2-n. A Whiplashben, ha jól emlékszem, a dobokat püfölik bőszen, s szó van a tanár-diák viszonyról is a kor (2014) divatos színészeinek elővezetésében. Jegyezzük azért meg, hogy ez kutyafüle rock and rollban a valamivel éjfél előtt kezdődő Danny Collinshoz képest (Paramount Channel). Ebben maga Al Tasziló adja a kiérdemesült rock and roll sztárt, akinek valaha, szám szerint ezer éve, John Lennon is írt, no, nem dalt, hanem levelet, amelyben azzal a szerfelett bölcs tanáccsal szolgált az ifjú művésznek, hogy legyen önmaga – ja, tök true a sztori. Tasziló valamiért negyven év spéttel veszi kézhez híres jóakarója sorait, és rájön, basszus, nem voltam önmagam. Erre mit tesz? Megváltoztatja az életét, pedig nem is Rilke írt neki levelet (állítólag rossz levelező volt, nem válaszolt időben, elfelejtett bélyeget ragasztani a borítékra, s ha minden stimmelt, akkor is orrnehéz varjúkkal rajzolta tele a levélpapírt, az volt akkoriban a posta címerállata, és római számokkal írta rá az irányítószámot, meg letegezte Siménfalvy Sándort, de ez mellékszál). Mindettől függetlenül Taszilónk nyilvánvalóan bájos jelenség egy ilyen szerepben.
Vasárnap tulajdonképpen hétfőig várunk türelemmel a tévézésre, hiszen a Django csak 0.50-kor kezdődik az AMC-n. Nem, nem elszabadul, hanem csak a sima Django. A fekete ruhás kretén (az ifjú Franco Nero), aki egy koporsót hurcol végig az egész filmen. Azt még egy óvodás is tudja, hogy ez a film a spagettiwesternek legwesternebbike és legspagettibbika, és ez ihlette Tarantinót, de nekem az jut róla eszembe, amikor Rita Pavone leszámolt Djangóval (nem is csak vele, de egy Ringo nevű hasonszőrű balfácánnal is), majd dalra fakadt a Rita, a vadnyugat réme című delejes paródiamusicalben – ezt persze nem adja a tévé, pedig kéne. Mert az is jó volt benne, hogy amikor a pesti mozik bemutatták, itt még a kutya nem tudta, hogy ki az ördög az a Ferenc Hill, aki a törpeszuper énekesnő szerelmét, Black Start alakítja mély átéléssel. Úgyhogy követeljük, hogy a Patyolatban mossanak szépen, a tévé meg vetítse le a Rita, a vadnyugat réme című filmet! Várjál, csak most jön az igazi rock and roll, mert már tíz perce megy a Film4-en a Vakító napfényben, abban Tilda Swinton alakít rocksztárt, s ha ez még nem lenne elég, a mű Jacques Deray vagy inkább Alain Delon és Romy Schneider híres filmjének, A medencének a remake-je. Mindegy, A medencét sem adja a tévé, így a hírhedt szerelmesek helyett Ralph Fiennes és Dakota Johnson domborításával kell beérnünk Tilda S. oldalán – ez sem utolsó mulatság.
Hétfő hétfőn, mármint az igazi hétfőn kimaxoljuk a rock and rollt, jön a két John, a kupola ördögei: John Travolta és Olivia Newton-John és velük a Grease, mely filmművet ugyancsak szükségtelen körülírni, legfeljebb annyit mondanánk róla, hogy hat óra tízkor adja a Cinemax. A Mozi+-on meg 0.40-kor lesz a Bűnös Louisiana, ezt a 2014-es amerikai filmet már csak azért is érdemes megnézni, mert Baton Rouge-ban játszódik a nyolcvanas években. Nekünk persze a mondott városról a hetvenes évek eleje ugrik be, egész pontosan ez: Busted flat in Baton Rouge, waitin’ for a train / And I’s feelin’ near as faded as my jeans / Bobby thumbed a diesel down, just before it rained / It rode us all the way to New Orleans… De hát, önöknek, Beethoveneknek, magyarázzuk itt a rock and rollt? Jobban vágják azt minálunk.
Kedden éppúgy, mint a múlt héten, Michael Caine megint leszámol mindenkivel, aki szembe jön, csak most nem Harry Brown alakmásaként, hanem a Gyilkosságok varázsszóra c. 1990-es műalkotás hőseként. S ha már leszámolás, legyen Leszámolás Denverben, végtére az is egy amerikai város, s legalább annyira cool, mint Baton Rouge, hogy mást ne mondjunk, Denveren keresztül jutottak el Kaliforniába az Úton hősei New Yorkból. Hogy Treat Williams és társai hogyan küzdenek meg Andy Garcíával, azt az HBO 2-n követhetjük éjfél után. Egy óra múltán meg átugorhatunk az AMC-re, ahol az Erőszakik lépnek fel, őket sem kell bemutatni. Igaz, ugyan, hogy a Paramount Channel ugyanekkor kezdi A Millió Dolláros Hotelt, az meg mégiscsak egy Wenders-film, igaz, 2000-ben, a nagy maestro mérsékelten izgalmas pályaszakaszában fogant.
Szerdán a Duna tévé adja este tíz előtt a Sophie választását, éjjel háromnegyed háromkor meg a Cinemaxon jön a Szerelem utolsó vérig, mely szerencsénkre nem Dobray György sorozatos marháskodásának egyik tétele, hanem egy bizonyos Neal Cassady színigaz története. Mi a rock and roll, ha nem ez? Mindenki tudja, hogy kicsoda Neal Cassady!
Csütörtökön sincs vége: Mindhalálig zene tizenegy után a Cinemaxon. A tévé tiszta rock and roll.
