tévésmaci

Állnak a darvak

  • tévésmaci
  • 2020. május 23.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché épp úgy voltak vele, hogy nem is annyira rock and roll ücsörögni világvárosi irodaházuk termeiben tétlenül, mi még mindig csak a tévét sasoltuk, abban bezzeg rock and roll minden. Mindjárt meglátják.

Pénteken (24-én) este fél kilenckor a Cinemax 2-n megismerhetjük az 1938-ban Kölnben született Christa Päffgen életének kései szakaszát. Önök már tudják, igen, igen a Velvet Underground valahai énekesnőjéről van szó, akit Trine Dyrholm játszik el a Nico 1988 című 2017-es olasz filmben. Ajánlottuk már csomószor, ez maga ugyebár a rock and roll. De akkor mit mondjunk az HBO 2-n tizenegy után kezdődő Ponyvaregényről?

Szombaton találkozhatunk régi jelentős kedvencünkkel egy furcsa filmben. Bár az 1990-es Zöld kártya nyilvánvalóan egy politikai röpirat és egy békebeli limonádé fattya (este háromnegyed nyolc előtt kezdi a Duna tévé), s a jó Gérard Depardieu már jó ideje teljesen hülye, Andie MacDowell pedig változó sikerű harcot folytat a méltóságteljes színésznői korosodással, de úgyis csak a vásznon, vagyis a képernyőn találkozunk velük, úgyhogy továbbra is lehet őket nagyon szeretni, minden különösebb érdek nélkül. Ugyanebben az időben dübörög a hétre beígért rock and roll az HBO 2-n. A Whiplashben, ha jól emlékszem, a dobokat püfölik bőszen, s szó van a tanár-diák viszonyról is a kor (2014) divatos színészeinek elővezetésében. Jegyezzük azért meg, hogy ez kutyafüle rock and rollban a valamivel éjfél előtt kezdődő Danny Collinshoz képest (Paramount Channel). Ebben ma­ga Al Tasziló adja a kiérdemesült rock and roll sztárt, akinek valaha, szám szerint ezer éve, John Lennon is írt, no, nem dalt, hanem levelet, amelyben azzal a szerfelett bölcs tanáccsal szolgált az ifjú művésznek, hogy legyen önmaga – ja, tök true a sztori. Tasziló valamiért negyven év spéttel veszi kézhez híres jóakarója sorait, és rájön, basszus, nem voltam önmagam. Erre mit tesz? Megváltoztatja az életét, pedig nem is Rilke írt neki levelet (állítólag rossz levelező volt, nem válaszolt időben, elfelejtett bélyeget ragasztani a borítékra, s ha minden stimmelt, akkor is orrnehéz varjúkkal rajzolta tele a levélpapírt, az volt akkoriban a posta címer­állata, és római számokkal írta rá az irányítószámot, meg letegezte Siménfalvy Sándort, de ez mellékszál). Mindettől függetlenül Taszilónk nyilvánvalóan bájos jelenség egy ilyen szerepben.

Vasárnap tulajdonképpen hétfőig várunk türelemmel a tévézésre, hiszen a Django csak 0.50-kor kezdődik az AMC-n. Nem, nem elszabadul, hanem csak a sima Django. A fekete ruhás kretén (az ifjú Franco Nero), aki egy koporsót hurcol végig az egész filmen. Azt még egy óvodás is tudja, hogy ez a film a spagettiwesternek legwesternebbike és legspagettibbika, és ez ihlette Tarantinót, de nekem az jut róla eszembe, amikor Rita Pavone leszámolt Djangóval (nem is csak vele, de egy Ringo nevű hasonszőrű balfácánnal is), majd dalra fakadt a Rita, a vadnyugat réme című delejes paródiamusicalben – ezt persze nem adja a tévé, pedig kéne. Mert az is jó volt benne, hogy amikor a pesti mozik bemutatták, itt még a kutya nem tudta, hogy ki az ördög az a Ferenc Hill, aki a törpeszuper énekesnő szerelmét, Black Start alakítja mély átéléssel. Úgyhogy követeljük, hogy a Patyolatban mossanak szépen, a tévé meg vetítse le a Rita, a vadnyugat réme című filmet! Várjál, csak most jön az igazi rock and roll, mert már tíz perce megy a Film4-en a Vakító napfényben, abban Tilda Swinton alakít rocksztárt, s ha ez még nem lenne elég, a mű Jacques Deray vagy inkább Alain Delon és Romy Schneider híres filmjének, A medencének a remake-je. Mindegy, A medencét sem adja a tévé, így a hírhedt szerelmesek helyett Ralph Fiennes és Dakota Johnson domborításával kell beérnünk Tilda S. oldalán – ez sem utolsó mulatság.

Hétfő hétfőn, mármint az igazi hétfőn kimaxoljuk a rock and rollt, jön a két John, a kupola ördögei: John Travolta és Olivia Newton-John és velük a Grease, mely filmművet ugyancsak szükségtelen körülírni, legfeljebb annyit mondanánk róla, hogy hat óra tízkor adja a Cinemax. A Mozi+-on meg 0.40-kor lesz a Bűnös Louisiana, ezt a 2014-es amerikai filmet már csak azért is érdemes megnézni, mert Baton Rouge-ban játszódik a nyolcvanas években. Nekünk persze a mondott városról a hetvenes évek eleje ugrik be, egész pontosan ez: Busted flat in Baton Rouge, waitin’ for a train / And I’s feelin’ near as faded as my jeans / Bobby thumbed a diesel down, just before it rained / It rode us all the way to New Orleans… De hát, önöknek, Beethoveneknek, magyarázzuk itt a rock and rollt? Jobban vágják azt minálunk.

Kedden éppúgy, mint a múlt héten, Michael Caine megint leszámol mindenkivel, aki szembe jön, csak most nem Harry Brown alakmásaként, hanem a Gyilkosságok varázsszóra c. 1990-es műalkotás hőseként. S ha már leszámolás, legyen Leszámolás Denverben, végtére az is egy amerikai város, s legalább annyira cool, mint Baton Rouge, hogy mást ne mondjunk, Denveren keresztül jutottak el Kaliforniába az Úton hősei New Yorkból. Hogy Treat Williams és társai hogyan küzdenek meg Andy Garcíával, azt az HBO 2-n követhetjük éjfél után. Egy óra múltán meg átugorhatunk az AMC-re, ahol az Erőszakik lépnek fel, őket sem kell bemutatni. Igaz, ugyan, hogy a Paramount Channel ugyanekkor kezdi A Millió Dolláros Hotelt, az meg mégiscsak egy Wenders-film, igaz, 2000-ben, a nagy maestro mérsékelten izgalmas pályaszakaszában fogant.

Szerdán a Duna tévé adja este tíz előtt a Sophie választását, éjjel háromnegyed háromkor meg a Cinemaxon jön a Szerelem utolsó vérig, mely szerencsénkre nem Dobray György sorozatos marháskodásának egyik tétele, hanem egy bizonyos Neal Cassady színigaz története. Mi a rock and roll, ha nem ez? Mindenki tudja, hogy kicsoda Neal Cassady!

Csütörtökön sincs vége: Mindhalálig zene tizenegy után a Cinemaxon. A tévé tiszta rock and roll.

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.