Tévé

Az emlékek bőröndje - Keresem a családom

Interaktív

Fellelni elveszett rokonokat, rátalálni messzire szakadt testvérekre, összehozni családokat – úgy lehet, ennél többet, szebbet, nemesebbet akkor se igen remélhetnénk az RTL Klubtól, ha amúgy a csatorna csupa-csupa jótékony célú, emberbaráti műsort sugározna.

Nem csoda tehát, hogy a Keresem a családom már a legelső adás előtt és részben még utána is meglepően pozitív fogadtatásra lelt az internetes sajtóban és a legkülönbözőbb fórumokon. Már amíg ki nem derült, hogy a műsor elsőre – biztos, ami biztos – két régi Facebook-ismerőst segített hozzá a várva várt ta­lál­kozáshoz.

Az illúzióinknak ilyesformán hamar lőttek, s maradt helyébe a hétpróbás hatásvadászat, a középpontban a változatos ruhákba öltöztetett-vetkőztetett Liluval. Ő jegyzetel levéltári paksamétáktól körülbástyázva, ő pötyögi be saját kezűleg a megtalálni vágyott apa/anya/testvér nevét a Google-keresőbe, s mindenekfelett: ő éli át teljes mellbedobással a menetrend szerinti drámákat. Hóna alatt az „emlékek bőröndjét” szorongatva, s ha kell, hát egyetlen nyomozás során akár kétszer is átszelve az óceánt, hogy eljusson a kies Floridába, egészen pontosan „az osztriga fővárosába”. (Néhány kedvcsináló szó, gusztusos képsor, s íme, egy termékmegjelenítéssel máris beljebb vagyunk.) „Annyira boldog vagyok, hogy látlak, már nagyon vártalak!”, „Csodálatos újra látni téged!” – fogadják forró öleléssel a tengerentúlon, mintha csak ő lenne az elveszettnek hitt testvér, s ez az érzésátvitel teljességgel logikus, elvégre a szomorú hírek is elsősorban Lilut viselik meg. „Ez az utolsó esélye, hogy lásson téged” – szakad bele a műsorvezető szíve a sarkos közlésbe, melyet az Amerikába szakadt elveszett nővér az okkal elvárt érzelmességgel nyugtáz. Alighanem csupán a szívtelen kritikus akad fenn az alábbi két apróságon: ugyan miért lenne éppen ez az utolsó esély, s ha netalántán valóban az utolsó esély lenne, akkor vajon miért nem vitte magával a stáb Floridába mindjárt az első útján az így immár kétszeresen is Budapesten felejtett húgot?

false

„Magyarországon a hatvanas évek elején három kicsi gyerekkel egy fiatal nőnek, aki még negyven­éves sem volt (!), nagyon nehéz lehetett” – ahol már egy ilyen szimpla (s ráadásul csonka, mert a férj létezését említetlenül hagyó) állapotleírás is efféle suta érzelmi manipulációval támad a nézőre, ugyan mit várhatunk egy olyan levél felolvasásától, melyet a már rég halott édesanyjának írt az ötödik adás egyik főszereplője. Mit várhatunk? Természetesen obligát hegedűszólót zenei aláfestésképpen, melynek helyébe az adás második felének kitüntetett pillanataiban az árva zongoraszó léphet. Ezeken az érzékeny pontokon persze már okvetlenül illene pityeregnünk, hogy ne csak az emlékek bőröndje, de éppígy a nézői könnyzacskók is megnyíljanak. Igaz, a könnyek fátyolán keresztül azért észlelnünk kellene a szép rendben sorjázó termékmegjelenítéseket is. Nem könnyen összehangolható feladat, de azért némi gyakorlással hibátlanul megoldható.

RTL Klub, december 8.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.