Interjú

„Az eszközökben nem válogatok”

Kudász Gábor Arion fotográfus

Művészeti munkái mellett a MOME Fotográfia Tudásközpontját is vezeti. A Hegyvidék Galériában látható kiállítása alkalmából beszélgettünk vele hagyatékfeldolgozásról, képnézésről, oktatásról és a művészet társadalmi felelősségéről.

Magyar Narancs: A 2010-ben elhunyt festőművész édesanyád, Kudász Emese kései munkáit és a saját, idei fotóidat bemutató, Misztikus utazás című kamaratárlatod május közepéig látogatható. Hogyan jött létre az újabb közös kiállítás?

Kudász Gábor Arion: A műtermem, illetve édesanyám lakása pár lépésre van a Hegyvidék Galériától, és ismerem a vezetőjét, Kallós Juditot is. Tavaly, a Budapest Fotó Fesztiválhoz csatlakozva a galéria megkeresett, hogy szeretnének nekem fotókiállítást rendezni. Valahogy úgy alakult az élet, hogy nagyjából azokban a napokban zárt be egy nagyobb önálló kiállításom Szentendrén. Abban a lelkiállapotban úgy gondoltam, nincs új anyagom egy kiállításhoz. A lehetőség viszont kicsusszan az ember keze közül, ha nem él vele, pedig milyen jó alkalom anyám festészetét behozni ebbe a kiállítótérbe. Így született meg a gondolat, hogy legyen három – velem egyidős – olajkép a kiindulópont, illetve az édesanyám által a halálát megelőző négy-öt évben készített akvarellek, amelyekről így utólag tudni lehet, hogy a halálra készülődve festette azokat. Ez az első olyan kiállításom, amelyre a képeket akkor kezdtem el készíteni, amikor már tudtam a tárlat megnyitójának időpontját.

MN: Mikor készültek ezek?

KGA: Idén februárban, öt nap alatt. A MOME-s hallgatókkal elutaztunk Lanzarote szigetére, Afrika nyugati partjaihoz. Persze, mindenki azzal jött, hogy elmentetek nyaralni a Kanári-szigetekre, holott ez egy több egyetem együtt­működésében megvalósult, kolonizációs tematikájú tanulmányút volt. Érdekes lehetőséget láttam ebben, mert az a bizonyos festmény, amelyik a kiállítás központi eleme, bár édesanyám ötven évvel ezelőtt, a Szovjet­unióban tett látogatását idézi fel, több rétegben is rezonál a vulkánsziget tájaival. Az utazás alatt olyan képeket akartam keresni, amelyek megidézik a festményeit. Az első nap végére rá kellett jönnöm, hogy ennek így semmi értelme.

MN: Végül hogyan kapcsolódtál fotókkal egy festői életműhöz?

KGA: Amikor anyám még élt, az európai tájképpel voltam elfoglalva: a Szemétunió című fotósorozaton dolgozva sokat utaztam, fényképeztem a különböző országokban azt, hogy hogyan romboljuk le a környezetet. Végül arra jutottam, hogy tíz-húsz év távlatából vissza kellene nyúlni ahhoz a képvilághoz, és megnézni, hogy akkor miért nem gondoltam anyámra és a festészetére. Így jöttek létre a képpárok, pontosabban osztott képek. A valóság és képzelet, a táj és az idealizált táj közötti feszültség lett a magja a kiállításnak, és nem az, hogy tudok-e olyan tájat fényképezni, mint amilyeneket anyám festett.

MN: Miért nincs címük a kiállított munkáknak?

KGA: Van, csak nem tettük ki a képek mellé. Helyette készítettünk egy úgynevezett „vezetőt”. Nem szeretem az olyan kiállításokat, ahol a látogatók elfelejtenek felnézni az alkotásokra.

MN: Milyen a fotográfia és a festészet viszonya?

KGA: A kettő egylényegű. Az ábrázolásban a festészethez hasonlóan a fotográfia is eszköz. Hasonló a helyzet, mint amikor a fotográfiában megjelentek a digitális eszközök, és egyes teoretikusok az analóggal ellentétes pólusként próbálták az így készített képet meghatározni, holott az egyik is, meg a másik is a képalkotás igényére létrehozott technikai megoldás. A festészet és a fotográfia ezúttal annyiban különbözik, hogy konkrétan mi hogyan közelítünk a valósághoz és az élet eseményeihez. Mindketten a tájban megjelenő emberi jelenléttel foglalkozunk, csak éppen másképp látjuk a világot, mást látunk meg benne.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.