Interjú

„Az eszközökben nem válogatok”

Kudász Gábor Arion fotográfus

Művészeti munkái mellett a MOME Fotográfia Tudásközpontját is vezeti. A Hegyvidék Galériában látható kiállítása alkalmából beszélgettünk vele hagyatékfeldolgozásról, képnézésről, oktatásról és a művészet társadalmi felelősségéről.

Magyar Narancs: A 2010-ben elhunyt festőművész édesanyád, Kudász Emese kései munkáit és a saját, idei fotóidat bemutató, Misztikus utazás című kamaratárlatod május közepéig látogatható. Hogyan jött létre az újabb közös kiállítás?

Kudász Gábor Arion: A műtermem, illetve édesanyám lakása pár lépésre van a Hegyvidék Galériától, és ismerem a vezetőjét, Kallós Juditot is. Tavaly, a Budapest Fotó Fesztiválhoz csatlakozva a galéria megkeresett, hogy szeretnének nekem fotókiállítást rendezni. Valahogy úgy alakult az élet, hogy nagyjából azokban a napokban zárt be egy nagyobb önálló kiállításom Szentendrén. Abban a lelkiállapotban úgy gondoltam, nincs új anyagom egy kiállításhoz. A lehetőség viszont kicsusszan az ember keze közül, ha nem él vele, pedig milyen jó alkalom anyám festészetét behozni ebbe a kiállítótérbe. Így született meg a gondolat, hogy legyen három – velem egyidős – olajkép a kiindulópont, illetve az édesanyám által a halálát megelőző négy-öt évben készített akvarellek, amelyekről így utólag tudni lehet, hogy a halálra készülődve festette azokat. Ez az első olyan kiállításom, amelyre a képeket akkor kezdtem el készíteni, amikor már tudtam a tárlat megnyitójának időpontját.

MN: Mikor készültek ezek?

KGA: Idén februárban, öt nap alatt. A MOME-s hallgatókkal elutaztunk Lanzarote szigetére, Afrika nyugati partjaihoz. Persze, mindenki azzal jött, hogy elmentetek nyaralni a Kanári-szigetekre, holott ez egy több egyetem együtt­működésében megvalósult, kolonizációs tematikájú tanulmányút volt. Érdekes lehetőséget láttam ebben, mert az a bizonyos festmény, amelyik a kiállítás központi eleme, bár édesanyám ötven évvel ezelőtt, a Szovjet­unióban tett látogatását idézi fel, több rétegben is rezonál a vulkánsziget tájaival. Az utazás alatt olyan képeket akartam keresni, amelyek megidézik a festményeit. Az első nap végére rá kellett jönnöm, hogy ennek így semmi értelme.

MN: Végül hogyan kapcsolódtál fotókkal egy festői életműhöz?

KGA: Amikor anyám még élt, az európai tájképpel voltam elfoglalva: a Szemétunió című fotósorozaton dolgozva sokat utaztam, fényképeztem a különböző országokban azt, hogy hogyan romboljuk le a környezetet. Végül arra jutottam, hogy tíz-húsz év távlatából vissza kellene nyúlni ahhoz a képvilághoz, és megnézni, hogy akkor miért nem gondoltam anyámra és a festészetére. Így jöttek létre a képpárok, pontosabban osztott képek. A valóság és képzelet, a táj és az idealizált táj közötti feszültség lett a magja a kiállításnak, és nem az, hogy tudok-e olyan tájat fényképezni, mint amilyeneket anyám festett.

MN: Miért nincs címük a kiállított munkáknak?

KGA: Van, csak nem tettük ki a képek mellé. Helyette készítettünk egy úgynevezett „vezetőt”. Nem szeretem az olyan kiállításokat, ahol a látogatók elfelejtenek felnézni az alkotásokra.

MN: Milyen a fotográfia és a festészet viszonya?

KGA: A kettő egylényegű. Az ábrázolásban a festészethez hasonlóan a fotográfia is eszköz. Hasonló a helyzet, mint amikor a fotográfiában megjelentek a digitális eszközök, és egyes teoretikusok az analóggal ellentétes pólusként próbálták az így készített képet meghatározni, holott az egyik is, meg a másik is a képalkotás igényére létrehozott technikai megoldás. A festészet és a fotográfia ezúttal annyiban különbözik, hogy konkrétan mi hogyan közelítünk a valósághoz és az élet eseményeihez. Mindketten a tájban megjelenő emberi jelenléttel foglalkozunk, csak éppen másképp látjuk a világot, mást látunk meg benne.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter szupersztár

Napok alatt tökéletesen összeállt a Tisza Párt által koordinált zarándokút, Magyar Péter speciális országjárás keretében gyalogol el Budapestről Nagyváradra. De miért nem a sajtószabadsággal foglalkozik? Elmondta.

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.