Magyar Narancs: A 2010-ben elhunyt festőművész édesanyád, Kudász Emese kései munkáit és a saját, idei fotóidat bemutató, Misztikus utazás című kamaratárlatod május közepéig látogatható. Hogyan jött létre az újabb közös kiállítás?
Kudász Gábor Arion: A műtermem, illetve édesanyám lakása pár lépésre van a Hegyvidék Galériától, és ismerem a vezetőjét, Kallós Juditot is. Tavaly, a Budapest Fotó Fesztiválhoz csatlakozva a galéria megkeresett, hogy szeretnének nekem fotókiállítást rendezni. Valahogy úgy alakult az élet, hogy nagyjából azokban a napokban zárt be egy nagyobb önálló kiállításom Szentendrén. Abban a lelkiállapotban úgy gondoltam, nincs új anyagom egy kiállításhoz. A lehetőség viszont kicsusszan az ember keze közül, ha nem él vele, pedig milyen jó alkalom anyám festészetét behozni ebbe a kiállítótérbe. Így született meg a gondolat, hogy legyen három – velem egyidős – olajkép a kiindulópont, illetve az édesanyám által a halálát megelőző négy-öt évben készített akvarellek, amelyekről így utólag tudni lehet, hogy a halálra készülődve festette azokat. Ez az első olyan kiállításom, amelyre a képeket akkor kezdtem el készíteni, amikor már tudtam a tárlat megnyitójának időpontját.
MN: Mikor készültek ezek?
KGA: Idén februárban, öt nap alatt. A MOME-s hallgatókkal elutaztunk Lanzarote szigetére, Afrika nyugati partjaihoz. Persze, mindenki azzal jött, hogy elmentetek nyaralni a Kanári-szigetekre, holott ez egy több egyetem együttműködésében megvalósult, kolonizációs tematikájú tanulmányút volt. Érdekes lehetőséget láttam ebben, mert az a bizonyos festmény, amelyik a kiállítás központi eleme, bár édesanyám ötven évvel ezelőtt, a Szovjetunióban tett látogatását idézi fel, több rétegben is rezonál a vulkánsziget tájaival. Az utazás alatt olyan képeket akartam keresni, amelyek megidézik a festményeit. Az első nap végére rá kellett jönnöm, hogy ennek így semmi értelme.
MN: Végül hogyan kapcsolódtál fotókkal egy festői életműhöz?
KGA: Amikor anyám még élt, az európai tájképpel voltam elfoglalva: a Szemétunió című fotósorozaton dolgozva sokat utaztam, fényképeztem a különböző országokban azt, hogy hogyan romboljuk le a környezetet. Végül arra jutottam, hogy tíz-húsz év távlatából vissza kellene nyúlni ahhoz a képvilághoz, és megnézni, hogy akkor miért nem gondoltam anyámra és a festészetére. Így jöttek létre a képpárok, pontosabban osztott képek. A valóság és képzelet, a táj és az idealizált táj közötti feszültség lett a magja a kiállításnak, és nem az, hogy tudok-e olyan tájat fényképezni, mint amilyeneket anyám festett.
MN: Miért nincs címük a kiállított munkáknak?
KGA: Van, csak nem tettük ki a képek mellé. Helyette készítettünk egy úgynevezett „vezetőt”. Nem szeretem az olyan kiállításokat, ahol a látogatók elfelejtenek felnézni az alkotásokra.
MN: Milyen a fotográfia és a festészet viszonya?
KGA: A kettő egylényegű. Az ábrázolásban a festészethez hasonlóan a fotográfia is eszköz. Hasonló a helyzet, mint amikor a fotográfiában megjelentek a digitális eszközök, és egyes teoretikusok az analóggal ellentétes pólusként próbálták az így készített képet meghatározni, holott az egyik is, meg a másik is a képalkotás igényére létrehozott technikai megoldás. A festészet és a fotográfia ezúttal annyiban különbözik, hogy konkrétan mi hogyan közelítünk a valósághoz és az élet eseményeihez. Mindketten a tájban megjelenő emberi jelenléttel foglalkozunk, csak éppen másképp látjuk a világot, mást látunk meg benne.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
