Amikor Sztupa és Troché körmérkőzéses viadalon mérték össze az erejüket a Horatiusokkal és Curiatiusokkal, kénytelenek voltak Ómafával kiegészíteni kisded csapatukat. A történet első felét mindenki ismeri, de tőlünk ön most a folytatást is megtudhatja. Az első meccset a Horatiusok játszották a Curiatiusokkal, Sztupa és Troché örültek, hogy pihenten állhatnak majd ki egy szoros küzdelemben nyilván megfáradt ellenfél ellen, Ómafa meg táplálkozott, mintha ott sem lett volna, hanem valami pikniken. Az első meccs első szikrázó összecsapásán rögtön elesett két Horatius, de a harmadiknak a haja szála sem görbült, a Curiatiusok közül az egyik súlyosabb, a másik könnyebb sérülést szenvedett, a harmadik megúszta, tehát jócskán túlerőbe kerültek. Menekülőre is fogta a megmaradt Horatius! Rohant egy darabig, míg a makkegészséges Curiatius beérte, na, azt nehéz küzdelemben, de csak levágta, ám addigra a könnyebben sérült is odaért, azzal már könnyebb dolga volt. Végül megkereste a kriplit, és felkoncolta. De sok pihenésre nem maradt ideje, máris ott találta magát szemben a röhögő Sztupával, a baljós tekintetű Trochéval és a gaz Ómafával, aki épp egy morzsát söpört le a szája szegletéből. Horatius nehéz küzdelemre számított, és magában francba küldte az „esélytelenek nyugalmával készül” beltartalmú formula megalkotóját; nem volt nyugodt, síkideg volt. Itt van ez három marha Kelet-Európából, látszik rajtuk, hogy az asztal körül kergették őket gyerekkorukban, ha nem olvastak Horatiust, s roppant veszélyesnek látszanak (a Curiatiusokat nem adták ki a szocialista Magyarországon, csak a nyolcvanas években jelentek meg stencilezve, szamizdatban, sajna elég rossz fordításban). Horatius ekkor így szólt: beszéljük meg!
Pénteken (20-án) este tíz után a Duna tévé az 1989-es Tíz kicsi indiánnal keresi a kedvünket, aminek a javára legfeljebb annyit tudok felhozni, hogy a tettese fellépett a Különben dühbe jövünkben. Szerencsére éjfél előtt idejön A detektív és a doktor is, ebben George C. Scottot csodálhatjuk meg, amint Sherlock Holmesnak képzeli magát, s még be is öltözik hozzá, hogy rámozdulhasson Watson doktornőre, Joanne Woodward személyében, amit megértéssel kell fogadnunk.
Szombaton is maradunk a Dunán: délután fél négykor érkezik a Legenda a vonaton. Ott ugye az a helyzet, hogy mennek a szakik burcsázni a fekete vonaton, a Sinkovits, a Szirtes, a fiatal Sztankay (mint önérzetes romacsávó), a György László meg ilyenek, s nyomják a sódert. Anyám, borogass, a kommunizmus e kis himnusza, mint történelmünk szervetlen (szórul szóra hazugság volt) része bevonul a nemzeti főadóra. Hisz onnan is jött, bassz! Mindegy, mi komcsik bírni fogjuk, mi bírjuk a strapát.
Vasárnapra maradt a Dal Marionnak, amit két teljesen lehetetlen időpontban nyomat a Film+. Well, ez egy szokványosan magas érzelmi telítettségű brit búcsúfilm, olyan színészekkel, mint Vanessa Redgrave, Gemma Arterton, Terence Stamp vagy Christopher Ecclestone. Tévézzenek kevesebbet!
