Amikor Sztupa és Troché nem értek rá, főtt a feje mindenkinek. Az utóbbi időben ez nem is először fordult elő: el voltak némileg pimaszodva. Hogy nekik is jár a szabadság, meg lemennek a Balatonra, a tengerre. Semmi extra, csak ilyen hétköznapi kifogásokkal, lerázó dumákkal jöttek. Bár speciel attól, hogy valaki a tengerre megy – baráti Jugoszlávia ide vagy oda – azért még elég sokan berágtak rendesen. Ez a tengerre megy, én meg jó esetben az anyósékhoz, Kecelre a szochazáért kitüntetésemmel, igaz, hozok olyan abárolt szalonnát, mint a tengerről soha senki. Szóval Sztupa és Troché ugyan sokaknak csípte a szemét, de amikor felszívódtak, a hiányukkal sem tudtak mit kezdeni. Jaj, meg kéne csinálni, de ki? Hol vannak ezek? Óvári elvtárs unt rá először a sopánkodásra, s behívatta Ómafát. Az meg, mintha csak megsejtette volna, hogy mennek éppen odafönt az ügyek, kért egy kocsit. Konkrétan a Csendes étterem elé, de ekkor már pisszenni sem mert senki. Óvári nem kertelt, végül mégiscsak te állsz hozzájuk legközelebb (Ómafa nem emlékezett, hogy mikor lettek pertu barátok), láttad úgyszólván minden dolgukat úttörőkoruk óta, neked kell csinálni valamit, vagy elővarázsolod őket kedd délutánra, vagy te leszel Sztupa és Troché. Ómafa rábólintott, mindig ezt csinálja, ha szabadulni akar. De kifelé már dohogott magában. Varázsoljam elő őket, ki is tekernék a nyakamat, hogyha megpróbálnám. Nincs mese, vállalom, csupán egyetlen ügy az egész – így ámította magát. Ámította, persze, hogyne ámította volna, hiszen már régóta erre készült, hogy eljön a nap, amikor ő lesz Sztupa és Troché. Arra is kész terve volt, mert olyan fiú volt, aki számol a lehetséges nehézségekkel, hogy egyedül nem lehet kettő. Vagy Sztupa lesz, vagy Troché, sajna mindkettő nem lehet. Volt egy kiszemeltje, valami Szabaka nevű ürge, egy hosszas sorban állásnál szedte össze, az szerfelett alkalmasnak látszott – Trochénak. De épp ez volt a baj, mert lelke mélyén Ómafa is Troché szeretett volna lenni. Sztupának lenni ugyanis jóval munkásabbnak látszott, s közel sem kecsegtetett akkora jutalommal. Troché érkezett mindig a jobb kocsival, rajta volt mindig lazább a szerelvény. Olyan napszemüvege volt, amilyen még az amerikai űrhajósoknak se. Ilyen akart lenni Ómafa is, ha egy hétig, akkor egy hétig.
Pénteken (6-án) először két, klasszikusnak tetsző kalandfilm ezredfordulós elővezetésben méri össze az erejét este kilenckor, sok lövöldözés, sok ibusz a ViaSat3-on A Bourne-rejtélyben, még több lövöldözés, ugyanannyi ibusz a Roninban a Story 4-en. Így a döntést nyilvánvalóan csak egy elmélyült Franka Potente – Natascha McElhone összehasonlító elemzés után tudja meghozni az ember. Tízkor a régen jó napokat is látó direktor, William Friedkin Gyilkos Joe című munkája jön a Super Tv2-re, amiben a nagy amerikai színművész, Matthew McConaughey lép fel, asszem’ kovbojkalapban, de neki az is csak egy eszköz, mint a sörösdoboz, mert akkora nagy művész, hogy az csak na! És csak másfél óra múlva kezdődik a
Coolon A másik oldalon című német–török izé, hogy fogom én ezt a nagy művészetet addig kibírni? Kérem, ne mondják azt a fél egykor a Dunán elrajtoló, Emberrablás és váltságdíj című brit sorozatra, hogy régi nóta, mert akkor számításon kívül hagyják, hogy a nemzeti főcsatorna főműsoridőben a Columbót tolja ma, ami azért nem egy szimpla szegénységi bizonyítvány, hanem egyenest vörös diploma.
Szombaton lesz a Ghost Svájci Patrikkal kilenckor a Dunán. Vacak, tudom azt én is, azzal is hagyjanak, meg mi lett a jó Demi Moore-ból, de akkor még volt neki, ott hátul, a tarkóján egy tincs, aki azt nem látta, nem látott semmit az életből, most lehet tehát kijavítani az ellazsált életeket. Tizenegy után ugyanitt Kis nagy ember, a westernek westernje. Volt délután Távol Afrikától is a Tv2-n, abban meg játszott Michael Kitchen. Na, ki ő? Hogy mekkora marhaság a 21. században kardozós filmet csinálni, azt mondjuk
A vasálarcos hat után a Coolon épp a tökéletességével bizonyítja be. Élj tévétlen!
