Amikor Sztupa és Troché elmentek és visszajöttek, mindig ügyelni kellett a sasokra. Az út mellett, mely hozzájuk, illetve tőlük vezetett óriásplakátok voltak, s a két oldalán villanyvezeték húzódott. A sasok meglehet, halászsólymok voltak, de az útról aligha lehetett őket méricskélni, kampós csőrű népség, mind egyforma, bár volt folyó is a közelben, s bányatavak számosan. Mindegy, akkor is sasoknak hívták őket, sőt, egy idő után ők is magukat. Jól lakoztak híres harcosokból. A legfontosabb kérdés az volt, kijönnek-e? Abban nem volt hiba, hogyha ott volt Sztupa is, de Troché – bár nyilván csak átverte magát és a környezetét – viszonylag sűrűn érzékelte úgy, ha egyedül közlekedik, leszarják a sasok, tudniillik tesznek rá – magasról, de hát a sas honnan is máshonnan. Nem jött ki egy sas sem, fakadt ki ilyenkor, de maga sem hitt magának, mert úgy tudta, a sasok mindent látnak, s mindenhol vannak, adott esetben képviselőik útján. Ez volt a második lényeges pont, hogy ki jön ki? Mert természetesen az összes sas nem tódult ki, és sorakozott fel a villanyvezetéken, mint valami díszsorfal az államfő látogatásakor. Mi az üzenet akkor, ha sasok vénje szemléli, ahogy Sztupa és Troché elhúznak a színe előtt, s mi az, ha kiküldik a sasiskola alsó tagozatának végzőseit? Nyilván az üzenet fontossága: piszlicsáré dolgokat rá lehet bízni a növendék sasokra, de a bizalmas, kényes ügyekben meglett sasoknak kell eljárniuk. Nagyritkán megesett, hogy kijött a fősas, az meg sem ült a vezetéken, billboardon, persze, stírölni a pockokat, míg Sztupára és Trochére vár, az ilyesmi bizonyosan rangján aluli volt, ő csak röppent egy kört kifeszített szárnyakkal, kívül barna, belül fehér szárnya egy ornitológusnak feltehetően sokat elárult volna, de Sztupának és Trochénak csak annyit, hogy beszarás, milyen fenséges egy ilyen teremtmény.
Pénteken (26-án) este fél tizenegy előtt valamivel a Duna felidézi Wim Wenders filmrendezői korszakát, közelebbről azt az időszakot, amikor számítottak még a dolgok, itt is, ott is. Nos, e boldog idők kétségtelen remekműve az Alice a városokban (bár, én azt is bírom, amikor Alice már nem lakik itt, de azt sajna nem közvetíti a tévé, s nem is Wenders rendezte, akárhogy is lengeti néha a kalapját).
Szombaton meglocsolom a vombatom.
Vasárnap az M3 nevű retrócsatorna ugyanilyen kezdéssel hozza a Fekete Pétert, de még alatta is énekelni fogjuk, hogy „Edelweiss, Edelweiss”, mert héttől a Film Cafén ment A muzsika hangja. Tán azért, mert karira befarol egy új Mary Poppins, s már szoktatni kell a potenciális kuncsaftokat.
Hétfőn bekeményít a Filmbox Plus (benne is van a nevében), s este kilenckor hozzáfog a Koronaékszerek című 2011-es svéd filmhez, melyben nem is annyira a koronaékszerekről lesz szó, de Bereményi Géza A svéd király c. elbeszéléséről és Petőfi Sándor Akasszátok föl a királyokat! c. versezetéről még kevésbé. Ellenben fellép benne Alicia Vikander, aki, tudja a manó, hogy elköltözött-e már vagy épp a városokat járja, adott esetben ugyebár Bill Skarsgård épületes társaságában, akit persze azért szeretünk legjobban, mert valójában Skarsgård Istvannak hívják – tartunk tőle, Szabó István miatt.
Kedden az HBO2 a Gyönyörű mocsokságokat adja, a Film Mánia meg a Mocsok c. filmet – mindkettő angol munka. Csak semmi tévé!
