A Tv2 végtelenített, hétköznap esti vetélkedője, A Piramis ugyanis a játékmester zajos kiégettségét kínálja fel jószerint egyedüli érdekesség gyanánt. Mert bár Stohl kétségkívül jó színész (a színpadon), azt azért mégsem képes észrevétlenné tenni, hogy képernyős önkiárusításának jelen stádiumában már csakis őszintétlen és tódított gesztusai vannak. Akár empátiát mímel, akár izgatottan ujjong, akár a rajzfilmbeli Mardel kutya módjára nevet: szinte egyvégtében fájdalmasan hamis a létezése. Meglepő módon még a tüntető önironizálás (ivás, gyarlón betöltött apai szerep emlegetése stb.) sem segít a helyzeten, mivelhogy Stohl ezeket a pillanatokat is rendre túljátssza. „Valahogy a játék alatt az ember megmutatja önmagát” – a múlt csütörtöki adást többek közt ezzel a hangsúlyos megállapítással zárta a műsorvezető, és ehhez az egyszeri néző legfeljebb annyit tehetett volna hozzá: már ha van még egyáltalán „önmaga” a gépiessé vált zajkeltés mögött.
A Piramis formátuma persze eleve nem kedvez az őszinte és motivált műsorvezetői működésnek, hiszen az állítólagos „kvíz-műsor” mindenekelőtt a műdrámát díjazza. Napra nap érkeznek az újabb meg újabb jegyes- és házaspárok, hogy kérdések megválaszolása helyett az életükről meséljenek: tökéletesen érdektelen és/vagy hamis dolgokat. „Betegesen viszolygom a páratlan számoktól” – állítja például az egyik férjuram, hogy rögtön utána a hármas opciót válassza a felkínáltak közül: e példával egyszerre felmutatva az ilyes önvallomások őszinteségének és jelentőségének abszolút zérus fokát.
Álévődést mindig álelérzékenyülés követ, ez törvény, aminthogy azt is szabály gyanánt fektethették le valahol, hogy az úgynevezett műveltségi kérdések ma már szinte csakis a tévé, a mozi és a főzőcskézés témaköréből vétethetnek. Ezekre a kérdésekre aztán vagy jó válaszlehetőséget jelölnek meg a versengő párok, vagy nem: voltaképpen ez is mindegy, elvégre a végén úgyis mindig a golyó dönt. Egészen pontosan egy lefelé bukdácsoló golyó, amelyet – Stohl András ezerszer elismételt szava szerint – be kell szurkolni a nagyobb összegeket jelző rekeszek valamelyikébe. Itt ugyanis, mint mondják, „nem elég, ha tudják a helyes választ, nagyon nagy szükség van a szerencsére is”.
Ebből a szempontból A Piramis a legtipikusabban naprakész televíziós termékek közül való. Fetisizálja a szerencsét, megköveteli a túlcsócsált műdrámát, és hozzá tékozló bőséggel méri a műsoridőt – hogy megtérüljön a formátum megvásárlása (vagy más módon való megszerzése) és a kiszórt nyeremények summája. És hát ott van még természetesen az egyenlő esélyek, a teljes egyenlőség illúziója is. A műveltséggel és a tojásfejű bölcsészekkel már rég nem kell bajlódni, jöjjenek hát a boldog és önfeledt szerelmespárok! Fiatalok, irány a pénztár, már csak Stohl András áll előttetek a sorban!
Tv2, január 25.
