Tévé

Belül üres

A Piramis

Interaktív

Fantasztikus, látom a lélektelen ürességet Charlie Sheen tekintetében! – csodálta a nagy kép­ernyős plazmatévé képminőségét Homer Simpson; látom a lélektelen ürességet Stohl András tekintetében: ez saját szomorkás észlelés, amelyhez viszont már egy egészen kis monitor is elegendő volt.

A Tv2 végtelenített, hétköznap esti vetélkedője, A Piramis ugyanis a játékmester zajos kiégettségét kínálja fel jószerint egyedüli érdekesség gyanánt. Mert bár Stohl kétségkívül jó színész (a színpadon), azt azért mégsem képes észrevétlenné tenni, hogy képernyős önkiárusításának jelen stádiumában már csakis őszintétlen és tódított gesztusai vannak. Akár empátiát mímel, akár izgatottan ujjong, akár a rajzfilmbeli Mardel kutya módjára nevet: szinte egyvégtében fájdalmasan hamis a létezése. Meglepő módon még a tüntető önironizálás (ivás, gyarlón betöltött apai szerep emlegetése stb.) sem segít a helyzeten, mivelhogy Stohl ezeket a pillanatokat is rendre túljátssza. „Valahogy a játék alatt az ember megmutatja önmagát” – a múlt csütörtöki adást többek közt ezzel a hangsúlyos megállapítással zárta a műsorvezető, és ehhez az egyszeri néző legfeljebb annyit tehetett volna hozzá: már ha van még egyáltalán „önmaga” a gépiessé vált zajkeltés mögött.

A Piramis formátuma persze eleve nem kedvez az őszinte és motivált műsorvezetői működésnek, hiszen az állítólagos „kvíz-műsor” mindenekelőtt a műdrámát díjazza. Napra nap érkeznek az újabb meg újabb jegyes- és házaspárok, hogy kérdések megválaszolása helyett az életükről meséljenek: tökéletesen érdektelen és/vagy hamis dolgokat. „Betegesen viszolygom a páratlan számoktól” – állítja például az egyik férjuram, hogy rögtön utána a hármas opciót válassza a felkínáltak közül: e példával egyszerre felmutatva az ilyes önvallomások őszinteségének és jelentőségének abszolút zérus fokát.

Álévődést mindig álelérzékenyülés követ, ez törvény, aminthogy azt is szabály gyanánt fektethették le valahol, hogy az úgynevezett műveltségi kérdések ma már szinte csakis a tévé, a mozi és a főzőcskézés témaköréből vétethetnek. Ezekre a kérdésekre aztán vagy jó válaszlehetőséget jelölnek meg a versengő párok, vagy nem: voltaképpen ez is mindegy, elvégre a végén úgyis mindig a golyó dönt. Egészen pontosan egy lefelé bukdácsoló golyó, amelyet – Stohl András ezerszer elismételt szava szerint – be kell szurkolni a nagyobb összegeket jelző rekeszek valamelyikébe. Itt ugyanis, mint mondják, „nem elég, ha tudják a helyes választ, nagyon nagy szükség van a szerencsére is”.

Ebből a szempontból A Piramis a legtipikusabban naprakész televíziós termékek közül való. Fetisizálja a szerencsét, megköveteli a túlcsócsált műdrámát, és hozzá tékozló bőséggel méri a műsoridőt – hogy megtérüljön a formátum megvásárlása (vagy más módon való megszerzése) és a kiszórt nyeremények summája. És hát ott van még természetesen az egyenlő esélyek, a teljes egyenlőség illúziója is. A műveltséggel és a tojásfejű bölcsészekkel már rég nem kell bajlódni, jöjjenek hát a boldog és önfeledt szerelmespárok! Fiatalok, irány a pénztár, már csak Stohl András áll előttetek a sorban!

Tv2, január 25.

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.