Bevitte a földi maradványokat, a hamvakat a kiállítótérbe

  • Erdei Krisztina
  • 2021. május 14.

Interaktív

Erdei Krisztina írása Lázár Dóri: Fejfák/Fafejek című kiállításáról.

Reggeli közben a bögréről vigyorog ránk a tavalyelőtti nyaralás emléke, este a karácsonyra kapott naplementés ágyneműbe fekszünk. Mennyire figyelünk ezekre a mindennapjainkat kísérő fotókra?

Mikor felvetetődött, hogy írjak a Fafejek/Fejfák című kiállításról, nem tudtam, hogy hálás-e a feladat, vagy inkább totális kiszúrás. Bár

a kiállítás valóban a hétkönapi élet útvesztőinek nagyívű átírata sokszor szimbolikussá emelt, egyébként értéktelen tárgyak felsorakoztatásával, (ahogy a gyerekszobába is sokszor felfedezhetjük egy egész élet kicsinyített mását),

mégis elrémisztett a feladattól az, hogy a tárlatot tekinthetjük cinikus reflexiónak is, mely a kortárs művészet bevett szokásait avantgárd szájízzel rendíti meg, így képmutatás lenne egy ajánló írásával továbbintegrálni a nagybetűs művészeti körforgásba. Az alkotó és a kurátor a kiállítást létrehozták a galériátérben, majd megnyitották és látogathatóvá tették, ezért úgy éreztem, mégis számot kell vetni e különös jelenséggel. Életünk darabjai a földre hullva sokrétű és gondolatébresztő társasjáték-táblává válnak, melyen magunk is végigmehetünk, közben akár (játék)pénzt is gyűjtve, ha van merszünk hozzányúlni a kiállított tárgyakhoz, melyeket annyi választ el az otthoni sufni tartalmától, hogy egy galéria terébe kerültek.

 

Lényegében fotóművészettel állunk szemben, hiszen Lázárnak is erről van papírja, ami egyrészt fogódzó, biztos pont, melybe épp kapaszkodok, másrészt valóban itt van egy egész fotósorozat a népszerű Éden elnevezés változatos megjelenéseiről a környezetünkben, hagyományosan, kinyomtatva, talán habkartonra kasírozva. Néhány centiméterrel arrébb már kissé szokatlan módon műköröm hordozón jönnek a képek, aztán pedig apró darabokra vágva egy kapszulában. Bevehetjük és ha a bélrendszerünk is úgy akarja, egy kellemes gyomortükrözés során gond nélkül megtekinthetjük a munkákat. Továbbhaladva láthatunk néhány, a tárgyak között hidat képező snapshotot, amilyen a már említett játékpénz, vagy a cigarettasormintát összekötő, ikeás kisvasutat ábrázoló, vakuval felvillantott édes jelenetet, ahol a cuki baba arca a sínen fekve néz szembe a felé közlekedő szerelvényekkel. A cigit már biztos nem ő szívja el. Majd szintén képeket látunk a gondosan szelektált, a női test eltárgyiasításának nem épp innovatív gondolatát zászlajára tűző öngyújtó-gyűjteményen. Fogdosható, zsebre tehető meztelen, női testek. Aztán jönnek a desktopfotók, színes, fényes galaktikus hátterek, már ami megmaradt belőlük egy-két rosszul sikerült becsapódás után, újra és újra modellezve az ősrobbanás világegyetem-teremtő pillanatát. De nincs megállás, az üdítőskupak napi mottója már Mona Lisa mosolyára is magyarázatul szolgál, tudjuk, hogy ő is csak egy nő volt, most pedig egy szalvétadekoráció lett, amivel a topjoy után megtörölhetjük a szánkat, akkor is, ha mosolygunk közben és akkor is ha nem. Liza valamit biztos eltakar. A számtalan fotográfiai utalásnak ezzel nincs vége, hiszen befogadhatunk többek között még egy fotókontaktra emlékeztető, valójában kerítéseket fatörzsekkel elválasztó fekete-fehér kompozíciót és egy hosszú sor, kikapcsolt laptopból kiömlő idővonal-fotót is.

Ahogy elnézem, több dolog is összeköt Lázár Dórival, de egy biztos: apukám hamvaival én is épp a napokban próbálok számot vetni, búcsúzni.

Érdekes, ahogy Lázár a hamvakat beviszi a galériába, a számára otthonos térbe.

A feldolgozásban segíthet az ismerős közeg? A földi maradványokat mindenesetre a példaképek fotóval árusított üres fényképalbumok és egy régmúlt szülinap emléke között találjuk. Ezután már csak a polaroidképen felvillanó boldog családi idillt elfedő konfettiszórás jön, mely az éden sorozatnál szétszórt színes csokidrazsékkal karöltve keretes történetté varázsolja azt a felettébb őszinte világot, melynek legalább annyira hangsúlyosak a személyes vonatkozásai, mint abszurd viszonya az információáramlást formáló vizuális kultúránkhoz. Értsük meg, hogy a képeknek akkor is jelentése van, ha már nem figyelünk rájuk.

Dóri, ha a kiállítás után már nem kell neked a sok Xanax, akkor írj rám légyszi priviben! Megígérem, hogy mielőtt felhasználom a pirulákat, én is gondosan beletöltöm a betegtájékoztatót egy zsepitartóba.

Lázár Dóri: Fejfák/Fafejek című kiállítása május 20-áig látható a B32 Galériában. 

(Címlapképünkön: Lázár Dóri)

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül.