Bevitte a földi maradványokat, a hamvakat a kiállítótérbe

  • Erdei Krisztina
  • 2021.05.14 20:06

Interaktív

Erdei Krisztina írása Lázár Dóri: Fejfák/Fafejek című kiállításáról.

Reggeli közben a bögréről vigyorog ránk a tavalyelőtti nyaralás emléke, este a karácsonyra kapott naplementés ágyneműbe fekszünk. Mennyire figyelünk ezekre a mindennapjainkat kísérő fotókra?

Mikor felvetetődött, hogy írjak a Fafejek/Fejfák című kiállításról, nem tudtam, hogy hálás-e a feladat, vagy inkább totális kiszúrás. Bár

a kiállítás valóban a hétkönapi élet útvesztőinek nagyívű átírata sokszor szimbolikussá emelt, egyébként értéktelen tárgyak felsorakoztatásával, (ahogy a gyerekszobába is sokszor felfedezhetjük egy egész élet kicsinyített mását),

mégis elrémisztett a feladattól az, hogy a tárlatot tekinthetjük cinikus reflexiónak is, mely a kortárs művészet bevett szokásait avantgárd szájízzel rendíti meg, így képmutatás lenne egy ajánló írásával továbbintegrálni a nagybetűs művészeti körforgásba. Az alkotó és a kurátor a kiállítást létrehozták a galériátérben, majd megnyitották és látogathatóvá tették, ezért úgy éreztem, mégis számot kell vetni e különös jelenséggel. Életünk darabjai a földre hullva sokrétű és gondolatébresztő társasjáték-táblává válnak, melyen magunk is végigmehetünk, közben akár (játék)pénzt is gyűjtve, ha van merszünk hozzányúlni a kiállított tárgyakhoz, melyeket annyi választ el az otthoni sufni tartalmától, hogy egy galéria terébe kerültek.

 

Lényegében fotóművészettel állunk szemben, hiszen Lázárnak is erről van papírja, ami egyrészt fogódzó, biztos pont, melybe épp kapaszkodok, másrészt valóban itt van egy egész fotósorozat a népszerű Éden elnevezés változatos megjelenéseiről a környezetünkben, hagyományosan, kinyomtatva, talán habkartonra kasírozva. Néhány centiméterrel arrébb már kissé szokatlan módon műköröm hordozón jönnek a képek, aztán pedig apró darabokra vágva egy kapszulában. Bevehetjük és ha a bélrendszerünk is úgy akarja, egy kellemes gyomortükrözés során gond nélkül megtekinthetjük a munkákat. Továbbhaladva láthatunk néhány, a tárgyak között hidat képező snapshotot, amilyen a már említett játékpénz, vagy a cigarettasormintát összekötő, ikeás kisvasutat ábrázoló, vakuval felvillantott édes jelenetet, ahol a cuki baba arca a sínen fekve néz szembe a felé közlekedő szerelvényekkel. A cigit már biztos nem ő szívja el. Majd szintén képeket látunk a gondosan szelektált, a női test eltárgyiasításának nem épp innovatív gondolatát zászlajára tűző öngyújtó-gyűjteményen. Fogdosható, zsebre tehető meztelen, női testek. Aztán jönnek a desktopfotók, színes, fényes galaktikus hátterek, már ami megmaradt belőlük egy-két rosszul sikerült becsapódás után, újra és újra modellezve az ősrobbanás világegyetem-teremtő pillanatát. De nincs megállás, az üdítőskupak napi mottója már Mona Lisa mosolyára is magyarázatul szolgál, tudjuk, hogy ő is csak egy nő volt, most pedig egy szalvétadekoráció lett, amivel a topjoy után megtörölhetjük a szánkat, akkor is, ha mosolygunk közben és akkor is ha nem. Liza valamit biztos eltakar. A számtalan fotográfiai utalásnak ezzel nincs vége, hiszen befogadhatunk többek között még egy fotókontaktra emlékeztető, valójában kerítéseket fatörzsekkel elválasztó fekete-fehér kompozíciót és egy hosszú sor, kikapcsolt laptopból kiömlő idővonal-fotót is.

Ahogy elnézem, több dolog is összeköt Lázár Dórival, de egy biztos: apukám hamvaival én is épp a napokban próbálok számot vetni, búcsúzni.

Érdekes, ahogy Lázár a hamvakat beviszi a galériába, a számára otthonos térbe.

A feldolgozásban segíthet az ismerős közeg? A földi maradványokat mindenesetre a példaképek fotóval árusított üres fényképalbumok és egy régmúlt szülinap emléke között találjuk. Ezután már csak a polaroidképen felvillanó boldog családi idillt elfedő konfettiszórás jön, mely az éden sorozatnál szétszórt színes csokidrazsékkal karöltve keretes történetté varázsolja azt a felettébb őszinte világot, melynek legalább annyira hangsúlyosak a személyes vonatkozásai, mint abszurd viszonya az információáramlást formáló vizuális kultúránkhoz. Értsük meg, hogy a képeknek akkor is jelentése van, ha már nem figyelünk rájuk.

Dóri, ha a kiállítás után már nem kell neked a sok Xanax, akkor írj rám légyszi priviben! Megígérem, hogy mielőtt felhasználom a pirulákat, én is gondosan beletöltöm a betegtájékoztatót egy zsepitartóba.

Lázár Dóri: Fejfák/Fafejek című kiállítása május 20-áig látható a B32 Galériában. 

(Címlapképünkön: Lázár Dóri)

Neked ajánljuk

A bizonytalanság tudománya

  • Fekete Émi

Betlen Anna a nemváltoztatás és transzmozgalom kritikusaként minősítette a nemi egyedfejlődésről, az interszexualitásról, valamint a nemi átalakító kezelések egyes egészségügyi kérdéseiről szóló írásaimat. Bírálata szerint „nagyrészt fikciókra, tisztázatlan, átgondolatlan állításokra” alapoztam tételeimet. 

Az örök másodikok

  • Nagy István

Hiába számít Wales legsikeresebb együttesének a Manic Street Preachers, a top pozíció eddig csak egyszer, a This Is My Truth Tell Me Yoursszal jött össze nekik a brit albumlistán, és annak is már 23 éve.

Ismétlő órák

  • Bacsadi Zsófia

1921. szeptember 27-én született Jancsó Miklós, a magyar mozgóképkultúra sokat vitatott főalakja. Legfőbb ideje, hogy utánanyúljunk, amíg nem távolodik túl messzire.

Kosztümben

  • TPP

A Füst Milán-regény adaptálásával régi álmát valósítja meg a hosszú kihagyás után a filmezéshez a fesztiváldíjakkal elhalmozott, Oscar-jelölt Testről és lélekről című filmmel visszatért, ekként nagyobb s drágább tervek megvalósítására jobb eséllyel pályázó Enyedi Ildikó.

Álljunk meg egy szóra!

  • Novák Piroska

Husz Ágnes keramikusművész 1994 óta él és dolgozik Japánban. A Tomeishi-projekt, egy nemzetközi színtérre tervezett utazó kiállítás tavaly debütált Tokióban. A budapesti helyszínre érve az anyag már olyan friss és helyspecifikus darabokkal is bővült, amelyek a nyáron készültek Kecskeméten, a Nemzetközi Kerámia Stúdióban.

Szörnyeink

  • Rádai Andrea

Ritkán fordul elő, hogy epikus mű színházi adaptációja nem hagy hiány­érzetet maga után. A Káli holtak ilyen, sőt a feldolgozás bizonyos értelemben meg is haladja az alapjául szolgáló regényt, de legalábbis megoldásokat kínál a szöveg vélt vagy valós problémáira.

„Két évig pihentem”

  • Csáki Judit

Lassan negyven éve a Katona társulatának tagja. Most leg­újabb bemutatója, a Káli holtak kapcsán kérdeztük a hosszú szériákról, a pihenésről és a színház szerepéről.

„Remélem, vicces”

Humor, irónia, szokatlanság keveredik az alakjában. Kaposváron végzett, tagja volt Bodó Viktor társulatának, majd szabad­úszóként számos – főleg független – produkcióban dolgozott, amelyek közül talán A halál kilovagolt Perzsiából volt a legki­emelkedőbb. Útkeresésről, stand-upról, és az egykori SZFE-ről is beszélgettünk.

„Mintha egy démon”

  • Szentgyörgyi Rita

A római székhelyű NoGravity Company alapítója egyedülálló összművészeti előadásokat hoz létre saját fejlesztésű színházi gépek és koreográfiai technikák segítségével. A társulat a megújult Budapesti Őszi Fesztiválra, a Dante halálának 700. évfordulójára tervezett Infernóval érkezik, hogy háromdimenziós koreográfiával, repülő táncosokkal és káprázatos jelmezekkel repítsenek el minket a barokk kor illúziószínházába.