Bevitte a földi maradványokat, a hamvakat a kiállítótérbe

  • Erdei Krisztina
  • 2021. május 14.

Interaktív

Erdei Krisztina írása Lázár Dóri: Fejfák/Fafejek című kiállításáról.

Reggeli közben a bögréről vigyorog ránk a tavalyelőtti nyaralás emléke, este a karácsonyra kapott naplementés ágyneműbe fekszünk. Mennyire figyelünk ezekre a mindennapjainkat kísérő fotókra?

Mikor felvetetődött, hogy írjak a Fafejek/Fejfák című kiállításról, nem tudtam, hogy hálás-e a feladat, vagy inkább totális kiszúrás. Bár

a kiállítás valóban a hétkönapi élet útvesztőinek nagyívű átírata sokszor szimbolikussá emelt, egyébként értéktelen tárgyak felsorakoztatásával, (ahogy a gyerekszobába is sokszor felfedezhetjük egy egész élet kicsinyített mását),

mégis elrémisztett a feladattól az, hogy a tárlatot tekinthetjük cinikus reflexiónak is, mely a kortárs művészet bevett szokásait avantgárd szájízzel rendíti meg, így képmutatás lenne egy ajánló írásával továbbintegrálni a nagybetűs művészeti körforgásba. Az alkotó és a kurátor a kiállítást létrehozták a galériátérben, majd megnyitották és látogathatóvá tették, ezért úgy éreztem, mégis számot kell vetni e különös jelenséggel. Életünk darabjai a földre hullva sokrétű és gondolatébresztő társasjáték-táblává válnak, melyen magunk is végigmehetünk, közben akár (játék)pénzt is gyűjtve, ha van merszünk hozzányúlni a kiállított tárgyakhoz, melyeket annyi választ el az otthoni sufni tartalmától, hogy egy galéria terébe kerültek.

 

Lényegében fotóművészettel állunk szemben, hiszen Lázárnak is erről van papírja, ami egyrészt fogódzó, biztos pont, melybe épp kapaszkodok, másrészt valóban itt van egy egész fotósorozat a népszerű Éden elnevezés változatos megjelenéseiről a környezetünkben, hagyományosan, kinyomtatva, talán habkartonra kasírozva. Néhány centiméterrel arrébb már kissé szokatlan módon műköröm hordozón jönnek a képek, aztán pedig apró darabokra vágva egy kapszulában. Bevehetjük és ha a bélrendszerünk is úgy akarja, egy kellemes gyomortükrözés során gond nélkül megtekinthetjük a munkákat. Továbbhaladva láthatunk néhány, a tárgyak között hidat képező snapshotot, amilyen a már említett játékpénz, vagy a cigarettasormintát összekötő, ikeás kisvasutat ábrázoló, vakuval felvillantott édes jelenetet, ahol a cuki baba arca a sínen fekve néz szembe a felé közlekedő szerelvényekkel. A cigit már biztos nem ő szívja el. Majd szintén képeket látunk a gondosan szelektált, a női test eltárgyiasításának nem épp innovatív gondolatát zászlajára tűző öngyújtó-gyűjteményen. Fogdosható, zsebre tehető meztelen, női testek. Aztán jönnek a desktopfotók, színes, fényes galaktikus hátterek, már ami megmaradt belőlük egy-két rosszul sikerült becsapódás után, újra és újra modellezve az ősrobbanás világegyetem-teremtő pillanatát. De nincs megállás, az üdítőskupak napi mottója már Mona Lisa mosolyára is magyarázatul szolgál, tudjuk, hogy ő is csak egy nő volt, most pedig egy szalvétadekoráció lett, amivel a topjoy után megtörölhetjük a szánkat, akkor is, ha mosolygunk közben és akkor is ha nem. Liza valamit biztos eltakar. A számtalan fotográfiai utalásnak ezzel nincs vége, hiszen befogadhatunk többek között még egy fotókontaktra emlékeztető, valójában kerítéseket fatörzsekkel elválasztó fekete-fehér kompozíciót és egy hosszú sor, kikapcsolt laptopból kiömlő idővonal-fotót is.

Ahogy elnézem, több dolog is összeköt Lázár Dórival, de egy biztos: apukám hamvaival én is épp a napokban próbálok számot vetni, búcsúzni.

Érdekes, ahogy Lázár a hamvakat beviszi a galériába, a számára otthonos térbe.

A feldolgozásban segíthet az ismerős közeg? A földi maradványokat mindenesetre a példaképek fotóval árusított üres fényképalbumok és egy régmúlt szülinap emléke között találjuk. Ezután már csak a polaroidképen felvillanó boldog családi idillt elfedő konfettiszórás jön, mely az éden sorozatnál szétszórt színes csokidrazsékkal karöltve keretes történetté varázsolja azt a felettébb őszinte világot, melynek legalább annyira hangsúlyosak a személyes vonatkozásai, mint abszurd viszonya az információáramlást formáló vizuális kultúránkhoz. Értsük meg, hogy a képeknek akkor is jelentése van, ha már nem figyelünk rájuk.

Dóri, ha a kiállítás után már nem kell neked a sok Xanax, akkor írj rám légyszi priviben! Megígérem, hogy mielőtt felhasználom a pirulákat, én is gondosan beletöltöm a betegtájékoztatót egy zsepitartóba.

Lázár Dóri: Fejfák/Fafejek című kiállítása május 20-áig látható a B32 Galériában. 

(Címlapképünkön: Lázár Dóri)

Figyelmébe ajánljuk

Az örökmozgó

  • Molnár T. Eszter

A darab, legalábbis a leírása szerint a mobilitást tematizálja, az úton lét, a meg nem érkezettség generációs tapasztalatát. A fluid meghatározatlanság valóban végigkíséri az előadást, az egymás után sorakozó jelenetek feszültségét a többértelműség és a jelentések interferenciája táplálja.

Tokióban hazatalál

Álmos képű amerikai színész bolyong Tokió­ban… de ez nem Bill Murray kiégett cinikusa, ahogy a japán főváros sem az a neonban úszó, idegenül pislákoló metropolisz, mint az Elveszett jelentésben.

A juhász és a techno

Egyszer volt, hol nem volt, élt, éldegélt özvegy apjával és néma kisöccsével Észak-Macedónia térerőben fogyatékos hegyei közt egy szegény jörük juhászlegény (a jörükok egy Balkánon ragadt török népcsoport).

Kísérleti színész

A brit színész külföldön húsz éve folyamatosan műsoron lévő darabjában a cselekmény maga tökéletesen elsikkad az aktuálisan felkért színész egyéni drámája mellett. Ketten játszanak; egyikük állandó szereplő, a hipnotizőr – a magyar színpadon Bodor Géza –, a másik viszont előadásonként változik, aszerint, hogy az alkotók kit kérnek fel. Ezúttal Balázs Andreára esett a választás.

Aparegény PTSD-vel

Megosztó könyv, elutasítottságának mértéke attól függ, ki milyen mértékben kezeli tabuként a gyermek-szülő kapcsolatot a közösségi térben. Növeli az ellenérzések amplitúdóját, hogy az apa, akiről és akinek a betegségéről és haláláról a bejegyzések szólnak, a magyar kultúra ikonikus személyisége volt, és a róla kialakuló negatív kép a legenda lebontásával is jár.

Térbe írt emlékezet

A kiállítás az otthon alapélményét, érzelmi és fizikai dimenzióit járja körül. Az otthon mint az emlékezet tere jelenik meg, miközben a tárlat egyáltalán nem melankolikusan nosztalgikus, sőt az anyagot nézve a veszteség hidege is megérint.

Orbán ugyanazt mondta, amit Lázár mondott

A cigányság azért nem tud magasabb státusú és magasabb jövedelmet ígérő szakmákhoz hozzáférni, mert nem tudja, nem is tudhatja leküzdeni azokat a társadalmi hátrányokat, amelyeket most már 16 éve a Fidesz-kormányok tudatos politikája tart fenn és súlyosbít – az oktatásban, a büntetőpolitikában, a szociálpolitikában, a romákat segítő civil szervezetek marginalizálásában.