Bevitte a földi maradványokat, a hamvakat a kiállítótérbe

  • Erdei Krisztina
  • 2021. május 14.

Interaktív

Erdei Krisztina írása Lázár Dóri: Fejfák/Fafejek című kiállításáról.

Reggeli közben a bögréről vigyorog ránk a tavalyelőtti nyaralás emléke, este a karácsonyra kapott naplementés ágyneműbe fekszünk. Mennyire figyelünk ezekre a mindennapjainkat kísérő fotókra?

Mikor felvetetődött, hogy írjak a Fafejek/Fejfák című kiállításról, nem tudtam, hogy hálás-e a feladat, vagy inkább totális kiszúrás. Bár

a kiállítás valóban a hétkönapi élet útvesztőinek nagyívű átírata sokszor szimbolikussá emelt, egyébként értéktelen tárgyak felsorakoztatásával, (ahogy a gyerekszobába is sokszor felfedezhetjük egy egész élet kicsinyített mását),

mégis elrémisztett a feladattól az, hogy a tárlatot tekinthetjük cinikus reflexiónak is, mely a kortárs művészet bevett szokásait avantgárd szájízzel rendíti meg, így képmutatás lenne egy ajánló írásával továbbintegrálni a nagybetűs művészeti körforgásba. Az alkotó és a kurátor a kiállítást létrehozták a galériátérben, majd megnyitották és látogathatóvá tették, ezért úgy éreztem, mégis számot kell vetni e különös jelenséggel. Életünk darabjai a földre hullva sokrétű és gondolatébresztő társasjáték-táblává válnak, melyen magunk is végigmehetünk, közben akár (játék)pénzt is gyűjtve, ha van merszünk hozzányúlni a kiállított tárgyakhoz, melyeket annyi választ el az otthoni sufni tartalmától, hogy egy galéria terébe kerültek.

 

Lényegében fotóművészettel állunk szemben, hiszen Lázárnak is erről van papírja, ami egyrészt fogódzó, biztos pont, melybe épp kapaszkodok, másrészt valóban itt van egy egész fotósorozat a népszerű Éden elnevezés változatos megjelenéseiről a környezetünkben, hagyományosan, kinyomtatva, talán habkartonra kasírozva. Néhány centiméterrel arrébb már kissé szokatlan módon műköröm hordozón jönnek a képek, aztán pedig apró darabokra vágva egy kapszulában. Bevehetjük és ha a bélrendszerünk is úgy akarja, egy kellemes gyomortükrözés során gond nélkül megtekinthetjük a munkákat. Továbbhaladva láthatunk néhány, a tárgyak között hidat képező snapshotot, amilyen a már említett játékpénz, vagy a cigarettasormintát összekötő, ikeás kisvasutat ábrázoló, vakuval felvillantott édes jelenetet, ahol a cuki baba arca a sínen fekve néz szembe a felé közlekedő szerelvényekkel. A cigit már biztos nem ő szívja el. Majd szintén képeket látunk a gondosan szelektált, a női test eltárgyiasításának nem épp innovatív gondolatát zászlajára tűző öngyújtó-gyűjteményen. Fogdosható, zsebre tehető meztelen, női testek. Aztán jönnek a desktopfotók, színes, fényes galaktikus hátterek, már ami megmaradt belőlük egy-két rosszul sikerült becsapódás után, újra és újra modellezve az ősrobbanás világegyetem-teremtő pillanatát. De nincs megállás, az üdítőskupak napi mottója már Mona Lisa mosolyára is magyarázatul szolgál, tudjuk, hogy ő is csak egy nő volt, most pedig egy szalvétadekoráció lett, amivel a topjoy után megtörölhetjük a szánkat, akkor is, ha mosolygunk közben és akkor is ha nem. Liza valamit biztos eltakar. A számtalan fotográfiai utalásnak ezzel nincs vége, hiszen befogadhatunk többek között még egy fotókontaktra emlékeztető, valójában kerítéseket fatörzsekkel elválasztó fekete-fehér kompozíciót és egy hosszú sor, kikapcsolt laptopból kiömlő idővonal-fotót is.

Ahogy elnézem, több dolog is összeköt Lázár Dórival, de egy biztos: apukám hamvaival én is épp a napokban próbálok számot vetni, búcsúzni.

Érdekes, ahogy Lázár a hamvakat beviszi a galériába, a számára otthonos térbe.

A feldolgozásban segíthet az ismerős közeg? A földi maradványokat mindenesetre a példaképek fotóval árusított üres fényképalbumok és egy régmúlt szülinap emléke között találjuk. Ezután már csak a polaroidképen felvillanó boldog családi idillt elfedő konfettiszórás jön, mely az éden sorozatnál szétszórt színes csokidrazsékkal karöltve keretes történetté varázsolja azt a felettébb őszinte világot, melynek legalább annyira hangsúlyosak a személyes vonatkozásai, mint abszurd viszonya az információáramlást formáló vizuális kultúránkhoz. Értsük meg, hogy a képeknek akkor is jelentése van, ha már nem figyelünk rájuk.

Dóri, ha a kiállítás után már nem kell neked a sok Xanax, akkor írj rám légyszi priviben! Megígérem, hogy mielőtt felhasználom a pirulákat, én is gondosan beletöltöm a betegtájékoztatót egy zsepitartóba.

Lázár Dóri: Fejfák/Fafejek című kiállítása május 20-áig látható a B32 Galériában. 

(Címlapképünkön: Lázár Dóri)

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.