Tévé

Bikasirató

Játék határok nélkül

Interaktív

A sor- és akadályversenyek érdemes műfaja gazdag múltra tekinthet vissza a magyar televíziózásban.

Az NDK-ból kapcsolt tornacsarnoki kunsztok meg falusi focipályákon lebonyolított Csepü, lapu, gongyola szériák alapozták meg ezt a nemes hagyományt, amelynek ékköve nyilvánvalóan a hajdani Játék határok nélkül volt: vicces-hülye jelmezekkel, össz­európai felbuzdulással és Geszler Dorottya kacér bájával. Közepes méretű, kedves csacsiság volt ez a vetélkedő, de tagadhatatlanul bírt némi vonzerővel: azonos időben is szégyenkezés nélkül lehetett kedvelni, s nem csupán a jelenből retrólázban visszarévedve. (Lásd még: „Euroszkeptikus radikális vagyok, de ezt a műsort imádtam”, magyarnarancs.hu, 2014. április 15.)

A műsor, amelynek nemzetközi sorsa az ezredvég óta nem nélkülözte a küzdelmes, mi több, a kimúlásra utaló mozzanatokat, 2014-ben új életre kelt, s nem kis honfiúi büszkeséggel jelenthetjük, hogy ebben a magyaroknak is kitüntetett szerep jutott. Tavaly ugyanis a teljes évadot egy dúsan kistafírozott és többszörösen fellocsolt budapesti stúdióban rögzítették, s október óta ennek fordulóit morzsolgatjuk szombat esténként. Az egykori vetélkedőből persze már csak alig valami maradt reánk: az abszurd jelmezek, valamint az annak idején épp itt feltűnt és magunknak megjegyzett Gundel Takács Gábor kommentátori közreműködése, amelyről jó és rossz értelemben egy­aránt elmondható, hogy mindig ugyanolyan. Jóval több az, ami eltűnt, hiszen a műsor már szőrmentén se Európáról szól, a csapatokat immár nem városok, hanem országok delegálják, s bizony a többi országról-csapatról semmit nem tudunk meg az adások során. Pedig a régi műsor részben épp annak köszönhette szolid báját, hogy kínált a magyar néző számára némi ki-, illetve betekintést egy rakás európai város életébe, történetébe, vagy legalább az idegenforgalmi marketingjének működésébe. S bizony a többi csapat testületi anonimitása azért is ébreszthet némi hiányérzetet az emberben, mivel alighanem kíváncsi lenne rá, hogy vajon az orosz, az indonéz vagy épp az összamerikai válogatott is úgy tele van-e mindenféle sportbajnokkal és sztárartistával, mint a magyar csapat.

„A lényeg, hogy a magyar csapatban meglegyen az egység” – mutatott rá a siker legfőbb zálogára a kapitány, a vízilabdás Csapó Gábor, s ez valóban majdnem olyan fontosnak bizonyult, mint időben elugrani a porondra hajtott bikák elől. A játékosok persze csak mérsékelten forogtak veszélyben (habár a hírek szerint egy versenyző és egy producer a forgatás idején kisebb sérülést szenvedett), így érdemi együttérzésünk inkább az összesen 18 kamaszkorú bikáé, melyeknek zavarodott, kétségbe­esett iramlásai nélkül láthatóan egy sor feladatot nem tudtak elképzelni a játékok kiötlői. Fantázia dolgában a magyar műsorvezetők, vagyis szövegíróik sem erőltették meg magukat, habár a múlt szombati adás tartamára éppenséggel házaspárrá boronálták össze Varga Editet és Harsányi Leventét, ami – tapasztalva együttműködésük egészen minimális kémiáját – akár sci-finek is beillhetne. Nem úgy, mint az a tény, hogy a sorozat utolsó tavalyi adása a hatvan alatti felnőttek közül alig több mint százezret tudott a képernyőhöz szegezni. Hát érdemes volt ezért bikákat hergelni?

M1, január 10.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.