Amikor Sztupa és Troché elfelejtették, hogy kell bemenni, az éppenséggel nem ugyanakkor és nem is ugyanúgy történt, de a különbözőségek dacára fontosabb tüneteiben megegyező folyamatról beszélhetünk. Az alapfelállás természetesen az az egyébként vitatható tétel, miszerint létezik valamiféle szabálya a bemenésnek, mely szabályt nyilván az egyén állítja fel magának, mindenféle minták alapján, s nem a közösség dolgozta ki valamikor a régmúltban, amikor az összes perdöntő szabályt lefektették. Szóval az egyén látott valaha egy sikeresnek tűnő belépőt, s kiszedte belőle mindazt, amit a maga számára is hasznosíthatónak vélt, majd kitoldozta-foldozta pár csak rá jellemzőnek érzett gesztussal, s már csak a gyakorlat próbáját kellett kiállnia. Mely próba során egészen bizonyosan tovább formálódott, alakult, míg végre elnyerte a végső, praxisszerűen alkalmazható formáját. Mondhatnánk példákat, hogy Sztupa így jött be, Troché meg úgy, de felesleges, mert ezek annyira belső történések, hogy kívülről csak ritkán konstatálhatók. Persze láttunk már olyat, hogy valaki beesik az ajtón, vagy bedugja épp csak az orrát és sorolhatnánk még, de pont Sztupa és Troché esetében még a hozzájuk viszonylag közel álló Ómafa sem jegyzett fel semminő különleges metódust. Bementek, ahogy bementek. Semmi fakszni, semmi különös céltudat, bementek és kész. Voltak persze különleges alkalmak, valakire rá kellett törni az ajtót, vagy épp be kellett osonni valahová, ilyesmik, de ezek különleges alkalmak voltak, s különleges megoldásokat kívántak. Nem lehet tehát azt mondani, hogy Sztupa egy besurranó, Troché meg, mondjuk, egy berontó alak lett volna. Éppen ezért okozott különös döbbenetet mindkettőjüknek, amikor elfelejtették, hogy kell bemenni. Sztupának például az volt az első gondolata, hogy mi van, ha nem is felejtette el, egyszerűen soha nem is volt neki erre módszere, s úgy általában lövése sincs, hogyan kell bemenni. Troché nem gondolkodott, de nem is ment be egy darabig, majd eszembe jut, volt már ilyen mással is. Aztán az ördög a megmondhatója, hogy végül valamelyiküknek eszébe jutott a köd borította metodika, vagy kiagyaltak a helyére egy újat, s azt képzelték a réginek, esetleg még örültek is, hogy elhagyták a rongyos régit, s termett helyette ez a remek új. Az is lehet, hogy szartak az egészre.
Pénteken (30-án) délután régi barátunkkal, a valamilyen motoros banda hamleti sorsú vezetőjeként hírhedtté vált Nicholas Nicklebyvel hoz össze a sors minket a Film Mánián – megkockáztatom, hogy nem először. Este kilenc után jön a Coolra a Carrie valamelyik újrája, Spacek Sziszi szerepében Cloe Grace Moretz fellépésével. Ma is volt Jackie Brown az AMC-n, valamikor háromnegyed hatkor.
Szombaton sci-fi nap a Tv2-n: Vissza a jövőbe, utána meg Cowboyok és űrlények. De hát a Tv2 maga is egy sci-fi, valami Huxley nevű csóka írta.
Vasárnap főmedvénk, Paddington zúzza az HBO-n este nyolckor, mint anno a tévémaci, de tizenegy után befigyel a Vén John is a Dunára vagy a Rio Lobóra – folyó, folyó, nem mindegy. Itt a télies idő, sálat kéne már venni, az enyimé meg tök olyan, mint a Johné.
Hétfőn az egész hét egyetlen értelmes ajánlata a Dunáról, persze 0.45-kor adják, hogy még véletlenül se nézze meg senki. A Mamma Róma ettől még az, ami, s ha tévé lennék, én is biztos a Mamma miát adnám helyette.
Kedden aztán végképp kiderül, hogy nem vagyok én tévé, csak egy koszos drusza, vagy elfajzott névrokon, esetleg a család kis fekete báránya, mert a Filmboxon (nincs is ilyen csatorna) a Mamma Gogót nézem, ami egy 2010-es izlandi film lenne, ha nem lenne Izlandon mindenki bankár, kormánytag, bálnavadász vagy női focista.
Szerdán egy újabb menet a Dunán: a Duna World nevű, tán Amerikának sugárzó kanális este fél nyolckor a Hajnalban meghalnak az álmok című 1961-es olasz filmet vetíti, amiből az következik, hogy megint bejöhettek a ruszkik, mert aztán a főduna meg tízkor a Kolorádó Kidet játssza, így beköszönt a vörös november. Csak semmi tévét!
